Szitakötő - a kíváncsi gyerekek blogja

– Akkor hát, barátaim? Indulhatunk? – kérdezte a túravezető.
– Még nincs itt mindenki – szólt egy hang hátulról.
– Ki hiányzik?
– A Camping – válaszolta az előbbi hang.
A túravezető sóhajtott.
– Mindig ezt csinálja… Na mindegy, várunk még kicsit.
Aztán fontoskodva csöngetett, mintha a torkát köszörülné.
– Barátaim! Ugye, tudjátok, miért gyűltünk össze?

Tudjuk, tudjuk, zúgták a többiek, de a túravezető szónoki hangon folytatta.
– Elég a zsarnokságból! Szabad útvonalválasztást követelünk! Szabad sebességet! Önálló akaratot!
Mondom, ez nem volt új a többieknek, mégis kitört a lelkesedés:
– Úgy van! Úgy van!
A főnök higgadtabban folytatta.
– Nem szeretném azonban, ha lázadásba torkollna a túránk. Egyszer kirúgunk a hámból, és ennyi legyen elég!
(Akkor miért mondta, hogy a Camping mindig ezt csinálja? Rejtély.)
– Remélem, azt nem is kell mondanom, hogy a KRESZ-t mindenkor betartjuk.
Erre a társaság kissé lelombozódott, mert ők bizony lázadni akartak, még ha a szót nem is mondták ki.
A főnök folytatta.
– Az alkalom kiváló. Odakint esik az eső és erős a szél. Senki emberfiának nem jut eszébe ilyenkor kerékpárra ülni.

Ugye, milyen jó biciklire pattanni és teljes erőből tekerve száguldozni, vagy csak alig hajtani és gurulni, nézelődni – máskor meg egy hirtelen fékezéssel kifarolni, lejtőn ugratni? Eszünkbe se jut közben, mennyi fejtörést okozott egy emberi erővel mozgásba hozható jármű feltalálása.

Már az 1600-as évek végén fölbukkantak négykerekűek, amelyeknek vezetője elöl csak kormányzott, hátul meg valaki nem kis munkával, lábbal hajtotta a kerekeket bonyolult szerkezeten keresztül. Egy német erdész kétkerekű járműje 1817-ben ugyan nagy figyelmet kapott az egész világon, de inkább csak gúnyolták, futó-gépnek nevezték a fából készült, mintegy 22 kilós szerkentyűt. A két fakereket összekötő vázon ültek, és lábbal lökve, futva hajtották. Vicces látvány lehetett, de azért érzékeltette a közlekedés megújításának vágyát.

Csakhogy megérkeztél! Szárnyas lovad türelmetlenül toporzékol, ugorj hát gyorsan a hátára, és kapaszkodj erősen. Ha egy pillanatra lehunyod a szemed, és mélyet szippantasz a levegőből, már érzed is a víz illatát. A paripa még néhányat csap hatalmas szárnyával, és óvatosan egyensúlyozva földet ér. Jól teszi, ha óvatos, hiszen egy hatalmas szikla csúcsán áll! Alattatok zúg a Rajna, és elég egy meggondolatlan mozdulat, hogy belepottyanj. A legjobb lesz, ha lekuporodsz erre a mohás kőre, és amíg a turistákkal tömött kirándulóhajókat meg a lassú teherszállítókat nézegeted, meghallgatod Loreley történetét.

A hatalmas sziklát, amelyen üldögélsz, róla nevezték el, a szépséges lányról, aki olyan gyönyörűen énekelt, hogy a hajósok megfeledkeztek minden veszélyről, és a vízbe vesztek. Ebben hasonlított a szirénekhez, akikről néhány oldallal később olvashatsz, de különbözött is tőlük, mert a legenda szerint valaha egyszerű emberlány volt. Történetét sokan sokféleképpen mesélik, még a sziklafalra hulló vízcseppek is mind-mind másképpen beszélik el az erre járó vándoroknak. Ha erősen figyelsz, te is meghallod a Rajna meséjét.

Élt egy pete,
neve Peti,
sosem jutott
pite neki.

Pityergett is
néha Peti,

anyja a töb-
bit eteti.

Ismerősöm mesélte, hogy egyszer becsöngetett barátja lakásába, és egy kisfiú nyitott ajtót. Bemutatkozott. Beszédbe elegyedtek, és a gyerek megkérdezte:
– Mi a foglalkozása?
– Zeneszerző vagyok.
– És még él?

Megszoktuk ugyanis, hogyha zenét hallgatunk, azt valamikor régen írták, amikor még rizsporos parókát hordtak a zenészek, egyesek dúsgazdag arisztokraták becsben tartott szolgálói voltak, mások majdnem nincstelenül tengődve írták az életükben csak kevesek által ismert, ám később a zenetörténet remekműveiként számon tartott alkotásaikat. De ma is élnek ám zeneszerzők, mindenfelé a világban, százezerszám! Százezer Mozart vagy Bartók persze nem, de nem is csak a legnagyobb lángelméket hívjuk zeneszerzőnek. Sőt, igen sokféle zene van, tehát zeneszerző is éppoly sokféle.

Ha emlékszel, korábban a káposzta szépségéről írtam, s ahogy szót szó mellé rakosgattam, úgy éreztem, túlságosan könnyű nekünk ez a feladat – nekem elhitetni veled, hogy szép, és neked elhinni. Úgy tűnt, gyorsan rám hagyod majd: igen, ha eddig nem is figyeltél fel rá, látod már: szép.

Lehet, hogy most meg eleve tiltakozol: a hagyományosan undorítónak tartott pókról ne akarjam beadni, hogy szép.

Nem akarom. Sőt, azért mesélem el neked, hogyan fedeztem fel a pók szépségét, mert ebben az is benne van, mennyire változó, ki mit tart szépnek. A legtöbben viszolyognak a póktól, de nemcsak azért, mert borzongató elgondolni, hogy a testünkre mászik, s nem is azért, mert a lakásban az ízeltlábú jelenléte, hát még a mennyezetről lógó hálója szinte a piszok jelképe – gyakoribb, hogy az emberek azért tartanak valamit-valakit szépnek vagy rútnak, s persze jónak vagy rossznak, mert ezt hallották másoktól, így tanulták el, mert ez az általános vélemény. Csakhogy az efféle egyszerű „átvétel”, a „szokásoshoz” igazodás inkább akadályozza a világ megismerését. Ha előítéletekre hagyatkozol, megfosztod magad, hogy saját ízlésed legyen – hogy rácsodálkozz a dolgokra.

Az idők folyamán mintha feledésbe merült volna, miért, hogyan alakultak ki a különféle húsvéti szokások. Igaz, vallásonként és kultúránként változtak és változnak, de szinte mindegyik kapcsolatba hozható a tavaszvárás és az újjászületés ünneplésével. Húsvét szimbólumai között is vannak, amelyek gyakran kiegészülnek a népszokások elemeivel.

Ezek közül talán a tojás az egyik legelterjedtebb szimbólum. Az ősi kultúrákban az újjászületés, a teremtés, a termékenység jelképe volt, és számos teremtés-mítoszban is szerepel a tojás. „Omne vivum ex ovo” (minden élet tojásból ered), tartja a latin mondás. Az ősi egyiptomi, perzsa és római kultúrákban a tavaszvárás rítusának elengedhetetlen kelléke volt, míg az egyházakban a feltámadás jelképe lett a tojás.

A tojásfestés eredete bizonytalan, de díszített tojásokat már avar kori sírokban is találtak, az első írásos emlékeink pedig a 13. századból származnak. Kezdetben a tojások egyszínűek voltak, jellemzően pirosak, ami Jézus kiontott vérét jelképezte, de a pirosnak mágikus, védelmező erőt is tulajdonítottak. A tojás ajándékozása talán onnan ered, hogy az egykor oly szigorúan betartott 40 napos böjt alatt a tojásevést is tiltották. Húsvétkor a böjt befejeztével az emberek tojást ajándékoztak egymásnak.

Nagykarácsony napján nagy hóeső esett, / Hangos húsvét napján Duna megáradott, / Piros pünkösd napján rózsa megvirágzott – festi egy régi népdalunktermészeti képekkel az év nagy ünnepeit. Közülük is kiemelkedik a húsvét. Jelentőségét mutatja, hogy hosszú készülődés előzi meg, amit a régiek szigorúan betartottak. Még a hónapnevek is ehhez igazodtak: az egykori kalendáriumok februárt böjtelő, márciust böjtmás havának nevezték.

Húshagyó keddet, farsang utolsó napját féktelen mulatozással, evés-ivással töltötték mindenütt, hamvazó szerda azonban, a nagyböjt kezdete, véget vetett a vigasságnak. Sokan egyenesen a mulatságból mentek hajnali misére hamvazkodni. (A bibliai időkben a bűnös azzal mutatta ki bűnbánatát, hogy hamut szórt a fejére, innen a szokás.) Ettől kezdve hat héten át a hétköznapokon nem ettek húst.

A világ telis-tele van színekkel: és nemcsak a minket körülvevő tárgyak, a játékok és a közlekedési eszközök, a házak és az autók színe más-más, hanem a fáké, virágoké is, sőt, a mező színe is változik: télen fekete, de ha leesik a hó, fehér ruhát ölt. Tavasszal meg kizöldül a határ, mert kibújnak a friss hajtások a földből. Nyáron a sárguló föld azt üzeni: érik a búza.

Biztos láttál már színes bőrű embereket, de ne feledd: a „fehér” emberek színe is különböző. Próbáld csak összehasonlítani a kézfejedet az osztálytársaidéval, vajon találsz-e pontosan ugyanolyan árnyalatot. A bőrünk színe változhat: ha napozunk, szép barna lesz vagy égőpiros – attól függően, mennyire érzékeny. Erős érzelmek hatására sokan elpirulnak vagy elsápadnak. A hajunk, szemünk színe is más és más, de különféle tartós vagy átmeneti módszerrel ezeket ma már tetszés szerint váltogathatjuk: ha akarod, egyik nap még barna a hajad, másnap meg zöld! (Más kérdés, mit szólnak ehhez a szüleid.) A hajszín magától is változik: idővel fakulni, őszülni kezd.

Lángocska, fényecske,
sárgácska, kényeske,
hajladozva éledezz,
könnyű szélben lengedezz!

Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen
Arany János: Toldi (5. ének)

Mindannyian tapasztaltuk már – még ha nem is tudjuk olyan szépen megfogalmazni, mint Arany János –, hogy a lemenő nap fénye nem a szokott sárgás-fehér, hanem egyre inkább sárga, majd piros lesz, végül égő vörösre festi az egész látóhatárt.

Mi az oka a színváltozásnak? A levegőben lebegő pici részecskék. Hiába átlátszó a levegő, milliószám vannak benne porszemek és páracseppek, amelyek befolyásolják a fény útját.

A nap fénye fehér; a szivárvány összes színe egyforma arányban van benne. Ezt meg is nézhetjük, ha egy üvegprizmán bocsátjuk át a nap vagy egy lámpa fényét. A fénysugár útjához képest ferde üvegfelületek eltérítik a fehér fény összetevőit, de nem egyformán. A vöröset a legkevésbé, az ibolyát a leginkább.

Öreg hölgy
már a tölgy.
Sok a régi emlék,
de hogy mi volt nemrég,
néha azt sem tudja már.

Biztos sokszor hallottad már, milyen fontos a tudás. Unos-untalan mondják otthon, az iskolában – még a tévében is. Mintha a tudás volna a legfontosabb! Szerintem pedig van, ami a tudásnál is fontosabb: a tudásvágy. Ez aztán csakugyan nélkülözhetetlen. S ha néha úgy érzed, benned nincs tudásszomj, tévedsz. Minden ember – gyerek és felnőtt egyaránt – kíváncsi, persze kíváncsiságunk mértéke különböző, és nem mindig ugyanarra vonatkozik.

Igaz, hogy könnyen kedvünket szegi, mintha megfojtaná érdeklődésünket, mikor kérdéseinkre azt mondják: buta kérdés. Szeretném, ha tudnád – ha elhinnéd nekem –, hogy válaszok még csak-csak lehetnek rosszak, de kérdések aligha. „Kérdezni nem szégyen” – biztatnak nagyon helyesen. Ne félj kérdezni, ha pedig téged kérdeznek, és nem tudod a választ, ne szégyelld kimondani: „nem tudom”. Légy bátor, és melléd szegődik a szerencse éppúgy, mint a tudás.

A kérdezés, a tudásvágy fontosságát megérted, ha mesélek neked egy emberről, aki tudott és mert kérdezni. Mára nagyon híres lett, és sokat köszönhetünk neki. Ez a szakállas orvos az ausztriai Altenberg városkájában élt, és úgy hívták: Konrad Lorenz. Tudós férfiú létére meglehetősen fura dolgokat művelt a kertjében és a háza közelében található tónál.

A konyha ablakában ült
három galamb,
alant
a mélység ásított,
szemben a mélyzöld pázsiton,
a hepehupa dombokon
egy tingli-tangli nyírfa állt,
ezüstös hangon furulyált.

Fekete szeplők,
fehér szárnyak.
Káposztalepkék
fogócskáznak.