Olykor úgy mesélték, a Théba melletti hegyen ütött tanyát, máskor, hogy a város piacterén, vagyis a központban, egy oszlop tetején telepedett meg – de akár így, akár úgy történt, akár az alvilágból érkezett, akár Egyiptomon is túlról küldte valamely kegyetlen isten, kétségtelen, hogy szörny volt, és persze vérszomjas.

A mesékben és a mitológiákban számtalan szörnyféle akad – emlékszel?, három-, hét-, vagy akár huszonnégy fejű sárkány, másutt bikafejű emberevő, megint másutt egyszemű óriás. Van, hogy vízbe húz, levegőbe emel, összeroppant, földbe ver. Valamennyi furcsa, torz állat-emberkeverék, mert minden hely és minden kor emberei elképzelték, le is festették vagy megmintázták, amitől féltek. De mindig hozzá képzeltek hőst is, aki ésszel, erővel, rendkívüli ügyességgel, furfanggal mégiscsak legyőzi az embernél sokkalta hatalmasabb szörnyet. Így volt ez Thébában is.

A szfinxet az egész ókori Keleten ismerték, s valószínűleg a görögök is a tőlük keletebbre élő népektől vették át – vagyis képzelték magukévá. Az emberfejű, többnyire nőarcú, szárnyas oroszlánféle egyébként nemcsak fenyegette-ijesztette az élőket. Mint a kutyának és az oroszlánnak, az őrzés is dolga volt. Mindenekelőtt a halottak nyugalmát vigyázta, ezért maradt meg annyi síremléken szfinx-szobor. Ókori elődeink sejthették, hogy a félelmesnél van félelmesebb, a veszélyesnél még veszélyesebb, így a holtaknak ártó lényeket jó eséllyel rettentheti el az alvilágból származó, fölényes mosolyú szfinx.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lovag, úgy hívták, Bonifác. Kezdőnek számított, éppen csak nekikezdett a mesterségnek. Ha most valaki azt kérdezné, pontosan mi is volna egy lovag mestersége, a válasz egyszerű: az a dolga a világban, hogy küzdjön a gonosz ellen, tegye a jót, gyámolítsa az árvákat, a gyöngéket és más efféléket. Legalábbis így vélte Bonifác atyja, a messze földön nevezetes Bendegúz. Ő is atyjától örökölte a nemes gondolatot, a híres Balambértól, az meg az ő atyjától, Boldizsártól, az meg az övétől, Bodomértól és így tovább, vissza az idők kezdetéig.

Bonifác atyja tehát, amikor fia már tudott bánni a karddal, lándzsával, íjjal-nyíllal és más hadiszerszámokkal, és szíve is tele volt emelkedett gondolatokkal, ahogyan illik és kell, behívatta utódját és örökösét a tágas nagyterembe.

- Daliás ifjúvá cseperedtél, fiam, Bonifác. A mai nappal megkezdődik képzésed utolsó, legfontosabb szakasza. Mától kezdve három éven át kóbor lovag leszel, azután hazatérsz hozzánk. Itt ülünk majd a nagyteremben úgy, mint most, én és anyád… – itt tétován körülnézett – Anyád? Hol az anyád?

Ekkor szaladt be a konyháról Bendegúz felesége, a kerekded Begónia, aki éppen az útra való hamuban sült pogácsát gyúrta, szaggatta a fiának. Mert hát – ezt talán már korábban is illett volna említenünk – az ősi család az idők során úgy elszegényedett, hogy egyetlen szolgáló sem maradt a düledező lovagvárban, maguk sütötték a pogácsát, foldozták a lyukas tetőt és patkolták az egy szem kókadt lovat.

- Menj, amerre a lábad visz, és térj haza hozzánk dicsőséggel – búcsúzott Bendegúz.

Hébe-hóba,
ha untat a móka,
dühít a dőre meg a pőre,
ha nem kapható a kutyaszőre,
mondom,
hébe-hóba
beugrok a szófacsaróba,
be a présbe, a résbe,
rajta,
csak a legközepébe!

Háztetőnkre ült a Hold,
cseréplovon lovagolt,

ostort, kantárt szétdobálva
fényt dalolt az éjszakába,

s mert jól tudta, hol lakik,
elkísért a hajnalig.

R i N G L i S P í L | játékszabály

a Liget Műhely nyereményjátéka
2011. április 11-24.

A két hétig tartó játék során a LIGET MŰHELYhez kapcsolódó
internetoldalakon kell megtalálni az elrejtett körhinta-képeket.

Mindennap új információt adunk, ami nyomra vezet a RiNGLiSPíLhez
a Liget honlapján, Szitakötő Facebook-oldalán és a blogon.

Ha megtalálta, a kép mellett olvasható kérdésre küldje el a választ
e-mailben az alábbi címre: LigetRinglispil@gmail.com

ÜLJÖN FÖL A RiNGLiSPíLRe!
Az összes eddigi kérdés itt, ezen a linken.

De régen volt, hogy batyumat a hátamra dobva világgá mentem! Persze a batyut nem úgy kell érteni, mint a régi történetekben, hanem inkább úgy, hogy egy bőröndöt teleraktam mindenféle jóval: fogkefével, könyvvel, tábla csokival, egy zseblámpával, egy váltás tiszta ruhával és mindenféle mással. Aztán evvel a bőrönddel nekieredtem a nagyvilágnak és meg sem álltam egészen a Föld átellenes feléig. S nemcsak hogy akkor világgá mentem, hanem még ma is világgá vagyok.

Ha kezedbe veszed a földgömböt, könnyen rám találhatsz. Ott vagyok lent, az égtájak szerint Délen ( tanultad-e már az égtájakat?), az ötödik földrészen, Ausztráliában. Ott, ott,...egy kicsit lejjebb. Ha jól megnézed ezt az országot és megsimítod a térképen a többit, semmi különbséget nem találsz köztük, ugyanolyan sima az egyik, mint a másik. Mégis, majd’ mindegyik országban más és más nyelven beszélnek az emberek, ezért jó ötlet, hogy ha meg akarod ismerni a nagyvilágot, akkor tégy a bőröndödbe a könyvek közé egy szótárt is. Még jobb ötlet, ha még otthon megtanulsz egy vagy két idegen nyelvet.

A leander völgyi ősemberről
találták ki azt a mondást,
hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet,
mert az ő völgyében mindenféle virág nyílt,
és egész évben,
nemcsak tavasszal-nyáron-ősszel,
meg üvegházban,
hanem a tél kellős közepén is,
kirakva a levegőre;
bár, mondjuk, ott télen sem esett a hó,
csak valami fehér sziromféle.
De hogy honnan volt neki ennyi virága,
nem lehet tudni.

Ma már kevesen tudják, hogy a rettegett, véres kezű vikingektől milyen fontos örökséget kapott Európa. Az Izlandon élő vikingek a 9. században szabad államot alapítottak, amelynek nem volt királya, a törvényeket az évente tartott országgyűlés hozta, és társadalmuk az egyenlőségen alapult. A 10. század végén megegyeztek: együttesen áttérnek a keresztény hitre, hogy elkerüljék a megosztottságot, és ezzel egyedülálló példát mutattak a vallásháborúk sújtotta világnak. A vikingek az elfoglalt területeken, például Angliában is hasonló jogrendet vezettek be, még mai törvényeinkben is az ő rendelkezéseikre bukkanhatunk.

A skandináv államokban most is találkozhatsz vikingekkel, de ők persze nem rettenetes harcosok, csupán a turisták kedvéért, vagy ünnepek alkalmából öltenek jelmezt. A hajózás azonban változatlanul nagyon fontos ezekben az országokban. Ha a térképre pillantasz, megérted miért: körös-körül tenger van. Ma már könnyedén röpködünk egyik földrészről a másikra, de ez bizony drága mulatság, és nagy terheket nem is szoktak repülővel szállítani: arra ott vannak a hatalmas hajók, amelyek lassabban közlekednek, de jóval többet elbírnak, mint a repülők.
 

Csukcs-földön a csukcsok élnek,
soha, senki mások,
csak csukcsok meg rémszarvasok.

Ugye, hallottál már a vikingekről? Réges-régen, a 8. század végén ismerte meg őket egész Európa. Addig Skandináviában éltek, a mai Svédország, Norvégia és Dánia területén. Rettenthetetlen harcosok és kiváló hajósok voltak, az európaiaknál nagyobb termetűek és többnyire vörös hajúak. Gyakran mosakodtak, ami akkoriban nem volt divat, hosszú szakállukat is gondosan fésülték, befonták. Európában annak idején a felnőttek közül is csak nagyon kevesen tudtak írni és olvasni, de a vikingek körében szinte általános volt az írástudás.

A viking szó nem népet, inkább foglalkozást jelöl: keskeny öbölben rejtőző kalózt jelent. Nem volt ez mindig így: a skandinávok sok ezer évig viszonylag békésen éldegéltek. A férfiaknak több feleségük lehetett, és egy apa akkor volt a legbüszkébb, ha sok fia született. Így aztán egyre többen és többen lettek. Mivel hagyományaik szerint az elsőszülött örökölte a családi vagyont, a fiatalabb fiúknak, akár a népmesékben, máshol kellett szerencsét próbálni, ha hírnevet és vagyont akartak szerezni. A 8. század végén ezek a második, harmadik, negyedik és sokadik fiúk egyre messzebb és messzebb merészkedtek otthonuktól.

Látod, milyen szép?
Talán még sohasem gondoltad-érezted a káposztáról, hogy szép.

Nézted a zöldséges pultjára halmozott káposzta-dombokat vagy otthon a tálba vágott káposzta-csíkokat, s ha szereted salátának, főzeléknek, párolva, töltve vagy tésztára pirítva, tudtad, hogy finom, tehát hasznos. De hogy szép?! Egyáltalán, mit és miért tartunk szépnek?

Mióta az ember gondolkodó lény – immár sok ezer éve –, izgatja a kérdés, hogy mi a szép. Művészek és tudósok sokféle válasszal próbálkoztak. Aki szépnek tart valamit, többnyire el sem tudja képzelni, hogy más ember ugyanazt nem látja szépnek. Az ízlésünk nagyon-nagyon személyes, de jórészt meghatározza a kultúra, amelybe születtünk.

Pegazus a görög mondák szerint szárnyas ló volt, a tenger istenének, Poszeidónnak a gyermeke. Patája egyik ütésére csodálatos forrás fakadt a földből, amelynek vize megihlette a költőket. Ezt a büszke állatot csak arany kötőfékkel lehetett megszelídíteni, és csupán egy nagy hőst tűrt meg a hátán. Hiába simogatnád meg, legfeljebb ambróziával csalogathatnád magadhoz, az istenek eledelével, de azt, sajnos, nem kapni minden boltban. Legjobb lesz, ha jól megnézed Pegazus képét, és elképzeled, hogy mélyen a szemedbe néz, mintha méregetné, elég bátor vagy-e, aztán beleegyezően biccent, és hamarosan már a felhők között suhantok. Jól kapaszkodj és figyelj, mert Pegazus hátán az egész világot bejárhatod.

Most például Skócia felett szárnyaltok, majd egy réges-régi vár zöld gyepén szálltok le. Ez itt a több mint hatszáz éves Glamis (ejtsd glamisz) kastély, amelyről az a hír járja, hogy tele van kísértetekkel. Még ma is laknak benne, az angol királynő, II. Erzsébet édesanyja is itt nevelkedett, de bárki szabadon látogathatja. Ha nem félsz, hogy séta közben összefutsz egy szellemmel, képzeletben bebarangolhatod a rengeteg szobát és folyosót, és közben mesélek a kastélyról szóló legendákról.

Csontváry nevét hallhattad, olvashattad már, éppúgy, mint Bartók Béláét vagy Ady Endréét: ismerősen csengenek. A 20. század nagy magyar művészei ők: egy festő, egy zeneszerző, egy költő. Sajnos, többen ismerik a nevüket, hírüket, mint a műveiket – de remélem, te nem elégszel meg ennyivel, és kíváncsi vagy, miért nagy a nagy, például festőnk, akinek teljes neve Csontváry Kosztka Tivadar. Itt látod önarcképének részletét, amit több mint száz évvel ezelőtt, 1894 és 1896 között készített. Ekkor már elmúlt negyvenéves. Münchenben tanult festeni. Kicsit szigorúan néz, ugye? Arca feszült, figyelmes. A szemét kerekíti, de nem rád néz! Saját vonásait szemléli, tükör előtt ül. Ilyennek látja önmagát.

Levegőbe lóg a lába,
mégis milyen vad a tánca,

le-föl siklik, fénye zizzen,
ide villan, oda libben.

Ha erre azt kérdezed, MI van MIBŐL és HOGYAN, már válaszolok is: arról lesz itt szó, ami ANYAGBÓL VAN, s ha kíváncsi vagy – az vagy? igen? – , csupa olyasmit mondok, ami tudható, mert a hozzád hasonló kíváncsiak az elmúlt évezredekben rengeteg figyelemmel és próbálkozással kikémlelték…

Úgy van! A kémikusokról beszélek. A kémikus szó latin eredetű, másképpen úgy mondjuk: vegyész, aki kémkedik, mert meg akarja tudni, miből van az anyag belseje, szeretné megpillantani a legkisebb részecskéket is. Ehhez szét kell szednie, s aztán persze össze kell raknia, visszavegyítenie – sikerül-e? S mi lesz, ha másképpen kapcsolódnak össze az alkatrészek? Lehet akármit akárhogy keverni? Nem bizony, és aki nem tudja, mit mivel kever, veszélyezteti magát és másokat is – tudatlanul kísérletezni nem szabad.