Szitakötő - a kíváncsi gyerekek blogja

A 20. század első évtizedében fejtette meg az ember a repülés valódi titkát, s alkotott olyan gépet, amellyel felemelkedik a földről, és biztonságosan fennmarad a levegőben – száll.

Kísérletek rengetegén át kanyargott a tudáshoz vezető út. Különböző alakú és súlyú tárgyakat nagy sebességgel áramló levegő útjába helyeztek, és vizsgálták, mi történik. Könnyű elképzelni a jelenetet: lényegében nem kell hozzá más, mint egy nagy átmérőjű, vízszintesen tartott cső és erős ventilátor, amelyet a cső egyik végéhez illesztünk, hogy fújja be a levegőt: ezt nevezik szélcsatornának. Ha nehezek a vizsgált tárgyak, a cső aljára esnek és ott is maradnak, legfeljebb csúszkálnak ide-oda.

Mi lehet nagyszerűbb érzés, mint hogy albatroszhoz hasonlóan szárnyunkat szétterjesztve felfekszünk a meleg légáramlatokra, és órákig vitorlázunk több kilométeres magasságban, vagy vándorsólyom módjára összehúzott szárnnyal zuhanunk a mélybe lehetséges prédánk felé, mintegy 350 km/h sebességgel, esetleg kolibriként lebegünk egy helyben, szárnyunkat másodpercenként 80-szor használva?

A megannyi irigylendő példa között is a legkülönlegesebb adottságokkal bizonyára a nagyobb városokban élő sarlósfecske rendelkezik, amely a fészkelési időszakon kívül folyamatosan repül: a levegőben alszik, táplálkozik és párosodik. Kis méretű madár létére akár a 20 éves kort is megérheti. Képzeld csak el, ez hány kilométert jelent! A repülés bajnokai ráadásul könnyedén repülnek 140-180 km/h sebességgel (más madarak átlagos repülési sebessége 30-80 km/h között mozog).

A repüléshez rengeteg energia kell, amelyet a madarak különböző technikákkal próbálnak csökkenteni. A felszálláshoz kell a legtöbb energia, ezt bizonyos madarak, például a gólyák és a fecskék úgy csökkentik, hogy egy magasan fekvő pontról a mélybe vetik magukat, és siklórepüléssel érik el a felszállási sebességet. Figyeld meg a vízimadarakat: a nagyobb testsúlyúak, például a hattyúk, libák nem tudnak azonnal felemelkedni, csak rövid nekifutás után.

Miért sír a király lánya?
Toporzékol, könnye gördül,
mert a gyöngyén sárga hasú,
szakadt szájú, vén varangy ül.

Kormos a mély, szeme rút,
törött zsebtükör a kút,
ahogy bámul.
Visszabámul.

Búth Emília írásai

Szép minden, ami repül? A lebegő vagy épp nagy szárnycsapkodással ereszkedő-felszálló madár? Az elszabadult, és folyó, mező fölött sodródó lufi? A repülő csészealj? A denevér? Vagy a repülőgép, amit mégiscsak azért látok szépnek, mert utánozza a madarakat, és teste formájában, működésében az ember nagyon-nagyon régi vágyát segíti megvalósulni?

Hanem itt álljunk meg kicsit! A legrégebbi mesékben, mitológiai történetekben is szerepelnek repülő lények. Istenek, angyalok, boszorkányok, tündérek, akik mind-mind emberszerűek, például emberi nyelven beszélnek – és azért is „többek”, mint az ember, mert repülni tudnak. Ugyanilyen régi történetekben olvashatunk tárgyakról, amelyek segítettek a repülésben. Daidalosz mester is – az Időjátékban olvashatsz róla – eszközként használta a madártollat és viaszt, mikor szárnyat barkácsolt magának és fiának, Ikarosznak. És hány mesében ülnek a hősök repülő szőnyegre, seprűre vagy griffmadárra, hogy elillanjanak valahonnan, vagy szempillantás alatt elérjenek valahová.

„Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?” – írja Arany János a Toldiban. Lám: a magyar nyelv szerint nemcsak a szitakötő repül, meg a lepkék, madarak – vagyis a szárnyas állatok –, hanem még a súlyos malomkő is, ha jól elhajítják. Repül a magasba lendített hinta, repül a sebesen száguldó szánkó, és még az idő is repül, amikor nagyon jól érezzük magunkat.

Növényi részek is repülnek. Például száll a levegőben a virágok pora. Viszi a szél. Miért nem esik le a virágpor a földre? Mert nagyon könnyű. Olyan könnyű – bár a levegőnél nehezebb! –, hogy még egy kis légmozgás ereje is elegendő, hogy felkapja és vigye. (A malomkövet csak egy hurrikán tudná felkapni.)

Minden festő másként látja és ábrázolja a világot, művében mindig ott van a véleménye, gondolata, érzése is – állapítottuk meg a tavaszi Szitakötőben, Csontváry képeit nézve. Nagy István műveinél ezt az alapigazságot azért is érdemes újra előhívni, mert ő csupa mindennapi, egyszerű tényt jelenített meg: embert, állatot, füvet, fát, hegyet, vizet – többnyire tájképet, arcképet vagy csendéletet készített.

Kérdezhetnénk: mi ebben a különös, egyéni? Ha valaki hétlábú lovat fest, az igen! De ha négylábú tehenet, birkát, vagy barna dombot, zöld erdőt – abban mi van?

1873-ban született az erdélyi Csíkmindszenten, s előbb tanító volt szülőföldjén, aztán (1899-ben) szerencsésen ösztöndíjat kapott, Münchenben tanulhatott. Akadémiai díjakat nyert, megjárta Párizst, Olaszországot, megismerte a korabeli művészetet. Katona volt az első világháborúban, ott is sok rajzot készített. Erdélyben telepedett le, aztán Budapesten élt és sokfelé az országban, hajtotta a kíváncsiság és a szegénység; újra visszatért szülőföldjére, majd Jugoszláviába költözött. Élete utolsó szakaszában Baján lakott; 1937-ben halt meg. Küzdelmes, nehéz sorsa volt, megélhetési gondokkal küzdött, és kevés elismerésben részesült, de magabiztosan haladt saját útján. Azt rajzolta, festette egész életében, amit nap mint nap látott, ismert, átélt, aminek maga is részese volt. És akkor most újra kérdezhetjük, mi ez a saját út?

Sok ezer évvel ezelőtt, amikor csak kevés ember tudott írni és olvasni, a tájékoztatás legfontosabb eszköze az élő beszéd volt. A hírmondó egy-két dobossal kiállt a falu vagy a város főterére, és amikor a dobszó hallatára összegyűltek az emberek, harsány hangon előadta, amit mindenkinek tudnia kellett: hogy mikor lesz vásár, vagy milyen adókat hajtanak be. A kidobolás faluhelyen még a 20. század első felében is mindennapos volt.

A hírmondónál is nehezebb dolguk lehetett a szónokoknak, akik hosszú beszédeket mondtak, hogy véleményükről meggyőzzék az embereket. A leghíresebb szónokok, például a római Cicero vagy a görög Démoszthenész többnyire államügyekkel foglalkoztak, de sokszor jogi vagy vallási ügyekben is felszólaltak.

Kicsi hangya, merre jársz,
merre jársz, és mit csinálsz?
Reggel ágyból kikelek,
súlyos morzsát cipelek,
alkonyatig talpalok,
soha el nem fáradok,
s közben nótám dúdolom.
Mind egyforma a napom,
nincsen szerdám, szombatom,
létem hangyaszorgalom.

Csengery Kristóf versei

Indulhatunk? Szárnyas paripád már nyugtalanul hányja a sörényét, türelmetlenül toporzékol, mintha sejtené, hogy ez a kaland az eddigieknél is hátborzongatóbb lesz. Hallottál már kísértetekről, boszorkányokról, sellőkről, törpékről, de mindez semmi a gólem történetéhez képest. Hogy mi az a gólem? Hamarosan megtudod, csak kapaszkodj erősen Pegazus arany kötőfékébe, míg elröpít úticélunkhoz.

Kicsit sötét van itt, igaz? Várj pár pillanatot, míg a szemed megszokja a félhomályt. Ha alaposan körülnézel, láthatod, hogy valami padlásféleségben állsz, minden csupa por és pókháló, a sarokban meg egy nagy halomban régi könyvek hevernek egymás hegyén-hátán. Vegyél egyet a kezedbe: az elsárgult lapokon a betűk furcsa krikszkrakszok, ráadásul a könyvcím nem az első borítón van, hanem a hátulján!

A legjobb lesz, ha óvatosan visszarakod a könyvet a helyére, és amíg megtalálod a padlásról levezető utat, meghallgatod a prágai gólem legendáját. Pegazus hátán ugyanis Prágába kerültél, a különös nevű Régi-új zsinagóga padlására. A zsinagóga a zsidó vallásúak temploma. Ezt a 13. században emelt épületet háromszáz éven át Új vagy Nagy Zsinagógának hívták, aztán amikor a városban több hasonló épült, az újból régi lett. A különös könyvek héber nyelven íródtak, ezért nem ismerted fel a betűket – hacsak nem tanulsz héberül. A magyar nyelvben latin betűket használunk, balról jobbra írunk és olvasunk, és az oldalakat is így forgatjuk, a héberben azonban ez éppen fordítva van, ezért kerül a borító hátulra. A könyvrakással pedig azért kell vigyáznod, mert a legenda szerint a Régi-új zsinagóga padlásán egy ódon, poros könyvhalom rejti a gólem összetört darabjait. Jobb lesz vigyázni!

Szia, remélem, megkaptad legutóbbi levelemet, melyet egy palackba helyezve és jól bedugaszolva három hónapja dobtam Ausztráliában a tengerbe – természetesen neked címezve.

Abban a levélben – de hiszen emlékszel – a tengerről írtam és megígértem, hogy legközelebb még írok a tengerről –, hiszen az olyan nagyon nagy, hogy egyetlen levélben el sem fér! Meglehet, hogy ebből a levelemből is kimarad valami belőle.

A végeláthatatlan víztükör, ami a tenger, otthona mindenféle herkentyűnek: színes halak, szárnyas ráják, delfinek, bálnák, cápák, polipok, rákok, fókák, pingvinek, a földszinten pedig óriáskagylók, élő korallok, meg jó csomó egyéb lebegő-mozgó, bajuszos és pőre teremtmények forognak-rajzanak. Képzeld el, olyan sokféle élőlény lapul a tenger földszintjén, hogy a mélységgel foglalkozó tudósok nap mint nap újabb állatfajtákat találnak, melyeket eddig nem ismert még az ember!

Talán már neked is eszedbe jutott, miért énekelnek az operákban, amikor beszélhetnének normálisan is. Nos, az első operát éppen négyszáz évvel ezelőtt írták, hogy a színpadon elmondott szöveg értelme mellett a szereplők érzelmi állapotát is kifejezzék. Hiszen a zene ritmusa, dallama, lüktetése, tempója, az énekhang magassága a hétköznapi életben használt hangsúlyokat próbálja visszaadni.

A szomszéd néni, ha virágait valaki letapossa, mérgesen, erős hangon és sipítozva kiabál. A kisgyerek, ha megverik, sírva hüppög, jajveszékel és panaszosan árulkodik. Persze, ha fagyit kunyerál, mézédesen nyávog és hízeleg! A tornatanár keményen és határozottan utasít, a hangja pattog, mint a labda: egy-kettő, egy-kettő…

Összeveszett a varrótű
a kocsikerékkel;
árok partján két vasvilla
nagy peckesen lépdel.
Cicafej, kutyafej,
ha hideg van, énekelj!

Megvakarta a kisolló
a nagykendő térdét;
nem szed krumplit a fakanál,
mért görnyedjen hétrét?
Cicaháj, kutyaháj,
a víz alatt ne pipálj!

Jól nézzétek meg ezt a képet, mert lehet, hogy nem láthattok többé a cirkuszban bicikliző majmot, táncoló medvét, lángoló tűzkarikán átugró tigrist, oroszlánt vagy emelet-magasságú elefántot, ahogy ormótlan méretét és irtózatos erejét meghazudtolóan, kezesbárányként engedelmeskedik az állatszelídítő parancsainak! Lehet, hogy ezentúl csak az állatkertben találkozhattok szemtől szemben a cirkuszi porond négylábú sztárjaival.

Hogy miért? Mert sem „az állatok királya”, sem a mamutok utóda, az Indiában ma is szentként tisztelt elefánt nem jószántából hajtja végre szívdobogtatóan izgalmas vagy ellenállhatatlan nevetésre ingerlő mutatványait a porondon. Az idomár szívós nevelőmunkával – jutalmazással és büntetéssel – programozza át a vadak természetes viselkedését. Az ostor még akkor is kelléke az állatprodukcióknak, ha nem látható.

Egy fura,
fekete fejű
néma figura,
bajszos és kalapos,
csipkés-szakállas
szárnyas,
csizmalábú,
mellénymellű
baba,
egy sohasemvolt
szerzet
öltött rám nyelvet,
mikor felébredtem -
jó vicc, mondhatom,
szóltam,
mit akar ez a
szótlan,
nyelvet rám
mért öltöget,
mért foglalja el
székhelyemet –

Szakács Eszter mesekönyvének lapozható változata.

Minden lapozható kiadványunk itt.

Lapozni a jobbra-balra mutató nyilakkal lehet akár a teljes képernyőn is (View in fullscreen).