Szitakötő - a kíváncsi gyerekek blogja

Zene és utazás – jegyben jár e két fogalom. Hiszen a zene időbeli művészet, nem olyan, mint a szobor vagy a festmény, amelyet addig nézhetünk, amíg vizsgálnivalót találunk rajta. A zene visz, akár a vonat, aminek ablakából figyelheted a tájat. Amit egy pillanatra látsz, tán észre sem veszed, amiből sok van, vagy ismétlődik, az megmarad emlékezetedben.

A zene idejét a metrum határozza meg: a mérőegység – hogy, mondjuk 3/4-ben páratlanul lépdel, vagy 4/4-ben menetel, páros léptekkel. Ha gyakran változik a metrum, ha nagyon bonyolult a ritmus, botladozik benne a hallgató. Ezzel is kifejezhet valamit a zeneszerző: zavartságot, bonyodalmat, káoszt.

A Föld mélye és a hozzá képest elenyésző, almahéjnyi vastagságú kőzetkérgén úszó kontinensek olyanok, mint egy fazék forró leves tetején úszó zsírcseppek. Képzelj el egy mély levesesfazekat, amint a tűzhely közepén állva időnként buggyan egyet-egyet, miközben felszínén a hártyavékonyságú zsírcseppek ide-oda vándorolnak. Hasonló jelenség játszódik le a talpad alatt. Földünk magja mintegy 6000 °C-os hőmérsékletű izzó fémolvadékot rejt, ami a fazék alatti hőforráshoz hasonlóan melegíti a felette található öveket-rétegeket, míg a meleg elér a Földünk középpontjától 6378 km-re található kéregig.

A föld kérgét kőzetlemezek alkotják és szigetelik, így a belülről áramló meleg nem szökhet el olyan könnyen. Ez a kéreg részben 40-200 km vastag kontinensekből áll, amelyek méltóságteljes lassúsággal úszkálnak a forró magmán. A kontinensek, s rajtuk a nagy hegységek, mint a Kárpátok vagy a Himalája, vastagságukban pont úgy aránylanak a Föld sugarához, mint ahogy a leves felszínén úszó zsírcsepp vastagsága aránylik a nagy levesesfazék magasságához. Amik nekünk az óriás, égbe szökő barnás hegyek, azok bolygónk számára csupán szelíd hajlatok, Föld-anyajegyek csak Földanya kérges hátán.

Csontváry Kosztka Tivadar, Nagy István és Rippl-Rónai József képei után most a hozzájuk hasonlóan nagy festőművész, Mednyánszky László képeiben gyönyörködjünk, és próbáljuk világának néhány összetevőjét is megnevezni – megérteni!

1852-ben született Beckón, nemesi családban (báró volt), apja és két nagybátyja részt vett a szabadságharcban, az idősebbet a bukás után kivégezték, a fiatalabb halálra ítélten külföldön bujdosott, apja otthon rejtőzött. A kisfiú a birtokon nőtt fel és a híres beckói várban, melyet a legenda szerint a család őse, Stibor vajda építtetett bolondja számára. A gyereket mérnöknek szánták szülei, de hamar megmutatkozott festői tehetsége; Münchenben, majd Párizsban tanult, itt volt első és egyetlen kiállítása, 1897-ben.

Föld fölött és ég alatt
két pár csizma lépdel.
     Két pár csizma,
     ha éhes lesz,
csak utat ebédel.

Ég alatt és föld fölött
négy pár csizma táncol.
     Négy pár csizma,
     ha elfárad,
csak homlokot ráncol.

Ég fölött és föld alatt
hat pár csizma nincsen.
     Pedig abban
     rejtettem el
minden régi kincsem.

Csengery Kristóf versei

Voltál már szomorú, mert valakit, talán épp téged igazságtalanság ért? Nem jutott eszedbe, hogy nevetségessé tedd azt a fura alakot, aki nem veszi észre, milyen ostoba? Biztosan érezted: jó lenne a világban valahogy igazságot szolgáltatni. De hisz megtehetjük! A képzeletünk segítségével. Teremthetünk egy másik világot. Igaz, képzeletbelit, de ott mindenről és mindenkiről kiderül az igazság!

Így volt ez régen is. Érzékeny emberek elképzeltek és eljátszottak történeteket, sokszor rögtönöztek is, minden játék közben alakult – aztán leírták a szövegeiket, és így alkalomadtán később is el tudták játszani, újra és újra: a jó és gonosz harcát, a becsületes hősi küzdelmét, a hamis ravaszkodásait, vagy épp meg tudták jeleníteni azt a mulatságos figurát, aki oly öntelt, hogy nem veszi észre, milyen bődületes nagy szamár. Túl is jár az eszén a nincstelen, csalafinta szolga! Ami persze csak ritkán történik meg a valóságban, de képzeletünk színpadán ahányszor csak akarjuk! Szomorúak és vidámak, tragikusak és mulatságosak a színdarabok – élni segítenek. Azt a helyet pedig, ahol e történeteket eljátszották s eljátsszák ma is - ugye, tudod? - színháznak hívják.

és akkor azt mondta ő
hogy azt mondtam én
de megmondtam én
hogy ő mondta csak
hogy én mondtam
és visszaütöttem
erre ő azt mondta
hogy azt hitte
hogy azt mondtam
mert azt mondták
de már késő volt
most már mit csináljunk
avval a sok pofonnal
meg nyaklevessel

Fecske Csaba versei

Ez a kacsafarkú szender,
ejha, nézze meg az ember:
ámulhatunk, hogy mit csinál.
Nyitott ablakon nem beszáll?
De… Pöndör nyelvét kiölti
rám, úgy lebeg… Milyen merész!
Talán csak nem rózsának néz?!
Hej, te szender, ne bolondozz!
Keress ahhoz más porondot.

Kicsi madár ül az ágon,
nincs egyedül a világon:
      otthonába várja
      szürke tollú párja.

Kicsi madár, hol a fészked?
Elfáradtál, mire kész lett?
      Van-e benne asztal,
      s ágy, amely marasztal?

A görög mondák talán leghíresebb és legfurfangosabb alakja, Odüsszeusz, a trójai háborúból hazafelé tartva – tudod, nagyon sokáig tartott az az út, az istenek rengeteg viszontagsággal sújtották a hőst, szörnyű kalandokban volt része annak ellenére, hogy Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője mindvégig védelmezte – nos, Odüsszeusz állítólag hallotta a szirének énekét. Az Odüsszeiában, a bolyongásairól szóló verses műben ezt olvashatjuk:

...aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a két Szírén megigézi

Megmondom neked, mi a szél:
hosszú derekú ing a szél.

Megmondom neked, mit csinál,
rágyújt egy dalra, úgy pipál.

Megmondom neked, merre jár,
fenyőfák csúcsán sétikál.

Megmondom neked, zöld erdő
hullámán úszó kék teknő.

A Hold kioltja mécsesét,
és úgy dúdolja énekét.
Mint sárga labda felrepül,
kék felhő-hintaágyra ül.

A régi égi tintató
legyen most lágyan altató,
ringassa csillagéjjelen,
sugárkaszáló réteken.

Ismeritek a szegény favágó, Ali baba meséjét a kincseket rejtő barlangról? Csak annyit kellett mondania: Szezám tárulj!, és a sziklafal megnyílt előtte. Nem maradt más dolga, mint megtölteni tarisznyáját arannyal, ezüsttel, drágakővel.

A múlt hasonlóan gazdag rejtekhely. Ha megtalálod a bűvös szót, annyi minden kerül a szemed elé, hogy egy minutum alatt degeszre tömheted a hátizsákodat. Nem hiszem, hogy ehhez hosszú, nehezen megjegyezhető varázsige kellene, és varázslóiskolába sem kell járni hozzá. Ne tétovázz! Mondd ki gyorsan, ami legelőször eszedbe jut. Most, a vakáció küszöbén, lehet, hogy ez a szó a játék lesz.

S ha elhangzik, máris odaképzelheted magad a régi világba. Nem volt ott lego, sem Barbie baba vagy számítógépes játék, de még távirányítós vonat vagy elemmel ugató kiskutya sem. Hajdanában másfajta játékok készültek, nem nagy gyárakban, hanem kis műhelyekben. Csudaszép, egyedi darabok, amelyeket csak a gazdagok tudtak megfizetni. A legtöbb kislánynak nem volt aranyhajú porcelánbabája, és a kisfiúk közül is kevés kapott hosszú sörényű hintalovat.

A kuckónak, zugnak, odúnak, szuszkónak, sutnak, vacoknak, saroknak – néha csak egy elkülönülő szögletnek – millió változata van, s mindegyik varázsos lehet. Kinek nincs kuckó-élménye?! A legjobbak szerintem a saját felfedezésűek vagy a saját készítésűek. Gyerekkori kedvenceim a bátyámmal nap nap után barkácsolt sátorféleségek voltak. Magas támlájú ágyunk fölé pokrócot feszítettünk, alatta aztán zseblámpa fényénél kártyázhattunk, olvashattunk, s bár a bevackolódásunk nem lehetett titok, mégis izgalmas volt elbújni, bepréselődni. Akárhogy is, maga a rejtőzködés izgalmas, az elbújás a világ elől, hogy magunkban aztán igazán önmagunk lehessünk. Az igazi kuckó egyszerre ad biztonságot – mint ősembernek a barlang – és ígér titokzatos kalandokat.

Kuckó található vagy építhető a kertben, az erdőszélen, padláson, pincében, lépcsőházban, erkélyen s persze a szobában is, bútorok között, mögött, valójában akárhol.

Néztük már együtt Csontváry Kosztka Tivadar, majd Nagy István képeit, és megállapítottuk, hogy a művészek nem másolják, amit látnak, nem lefestik, hanem megfestik képeiket, és a műben az is benne van, amit gondolnak, éreznek. Könnyű ezt Rippl-Rónai József alkotásain is fölismerni, gyönyörködni a színpompában, a díszes festésben. Ez a képalkotási mód (stílus) a 19. század végén és a 20. elején jelent meg Európa-szerte, főleg a képző- és iparművészetben, építészetben. A neve szecesszió (a latin szó kivonulást jelent). Művelői arra törekedtek, hogy az addig kidolgozott formáktól elszakadva fejezzék ki magukat.

Rippl-Rónai 1861-ben született Kaposváron – ma az ő nevét viseli a város múzeuma. Huszonévesen Münchenben tanult festeni, aztán Párizsba ment, ahol Munkácsy Mihály támogatását elnyerve megtelepedett, kapcsolatokat teremtett. Ízlése az újító festőkhöz vonzotta, személyesen is megismerte a legnagyobb kortárs alkotókat. Sokat utazott, gyakran megfordult Budapesten is, és a honvágy meg a szűkös anyagi körülmények hatására hazaköltözött.

Lassan szerették és értették meg a nézők az új festési módot, de 1906-ban páratlan siker született: a kiállítás utáni árverésen mind a 381 művét megvásárolták. Rippl-Rónai képein a színek tüzesen izzanak, mozaikos, pettyes hatást keltenek – ő maga kukoricásnak nevezte ezeket az alkotásokat. Találóan írta egy méltatója: „Az élet édes tarkasága vesz körül, ha Rippl-Rónai képei közé lépünk.” Sikeres, gazdag életet élt, rengeteget dolgozott. 1927-ben halt meg.

Itt üldögélek gyümölcshalmomon,
szakadt kabátban, s árulom a sárga
körtét, dinnyét s megannyi rokon
almafajtát – szőlőt is nemsokára.
Majd koppannak a teli puttonyok,
s ládákba fekszenek a fürtök,
szerte gördülnek a szőlőszemek
köztetek, kik alattam csücsültök.
        Ha kormosan is, de koronára várva:
        vagyok mégis a gyümölcsök királya.