Szitakötő - a kíváncsi gyerekek blogja

Ha dalolnának a halak,
Úszna a tyúk a víz alatt,
Fütyülnének az egerek,
Korcsolyáznának verebek,
Ha gyalulnának a cicák,
Én lennék a legjobb diák
Év végén, ez nem is vitás.

Oroszlánok, lepkék, szösz nyulak,
farkasfog-házsorok közt utak.
A Nyirkaerdő mellett nyirkák élnek.
Papírcsipkét nyirkálnak kerítésnek:
vágtat az olló,
száll ezer holló,
egy bagoly köztük:
álom a szárnyuk,
csipke a röptük.

A szitakötők illékonyak, ha nem is úgy, mint valami gáz, fénytünet vagy illat. Eminnen eltűnnek ugyan, de egy pillanat múlva arrébb látjuk, amint szitálva, csillogva, egy helyben lebegnek, vagy egy nádszál csúcsán megpihenve billegtetik szárnyukat.

A szitakötők rovarok. A rovarokat senki nem szokta különösebben megfigyelni. A lepkékről persze tudjuk, hogy szépek, tarkák, feltűnő, élénk színeik vannak, de a többi… Nos hát, némelyik szitakötő színpompás. Találunk olyat, amelyiknek ragyogó teste fémes zöldeskék, szárnya is fémes-kékesen csillog. Egy másiknak a szárnya szinte átlátszó, csak a tövén látható leheletnyi zöld csík. Van hamvaskék testű – olyan, mint a legszebb besztercei szilva –, s a fején kék és fekete foltok váltakoznak. Amannak meg: piros a szeme! Az alföldi szitakötőnek (amely nevét meghazudtolva nemcsak az Alföldön él, hanem mindenfelé hazánkban) legalábbis a potroha élénksárga, az idős hímeké élénkvörös. A trópusi rovarok között köztudomásúlag vannak nagyobbak, tarkábbak, különösebbek, mint a hazaiak. Találhatnál akkora szitakötőt is, hogy bőven lelógna egymás mellé fektetett tenyeredről, de színesebbet ott sem lelnél.