máj 21 2011

nézzük együtt ... NAGY ISTVÁN KÉPEIT!


Minden festő másként látja és ábrázolja a világot, művében mindig ott van a véleménye, gondolata, érzése is – állapítottuk meg a tavaszi Szitakötőben, Csontváry képeit nézve. Nagy István műveinél ezt az alapigazságot azért is érdemes újra előhívni, mert ő csupa mindennapi, egyszerű tényt jelenített meg: embert, állatot, füvet, fát, hegyet, vizet – többnyire tájképet, arcképet vagy csendéletet készített.

Kérdezhetnénk: mi ebben a különös, egyéni? Ha valaki hétlábú lovat fest, az igen! De ha négylábú tehenet, birkát, vagy barna dombot, zöld erdőt – abban mi van?

1873-ban született az erdélyi Csíkmindszenten, s előbb tanító volt szülőföldjén, aztán (1899-ben) szerencsésen ösztöndíjat kapott, Münchenben tanulhatott. Akadémiai díjakat nyert, megjárta Párizst, Olaszországot, megismerte a korabeli művészetet. Katona volt az első világháborúban, ott is sok rajzot készített. Erdélyben telepedett le, aztán Budapesten élt és sokfelé az országban, hajtotta a kíváncsiság és a szegénység; újra visszatért szülőföldjére, majd Jugoszláviába költözött. Élete utolsó szakaszában Baján lakott; 1937-ben halt meg. Küzdelmes, nehéz sorsa volt, megélhetési gondokkal küzdött, és kevés elismerésben részesült, de magabiztosan haladt saját útján. Azt rajzolta, festette egész életében, amit nap mint nap látott, ismert, átélt, aminek maga is részese volt. És akkor most újra kérdezhetjük, mi ez a saját út?

Képeknél a MI?-hez mindig kapcsolódik a HOGYAN? Sokszor nemcsak kapcsolódik, hanem egészen áthatja, azonosul vele, a HOGYAN lesz a MI.

Nézzük mindjárt a Békás-szorost!



A mi és hogyan egysége már abban is megmutatkozik, hogy pasztellkrétával dolgozott (képeinek többsége így készült), tehát olyan eszközt, technikát választott, amelyik eleve a lágy, meleg hatások elérésére alkalmas. Nagy István sajátja pedig éppen ezzel a pasztelles érzéssel közelíthető. Nézed a képet, és nemcsak tetszika táj, hanem meg is nyugtat: a fenyőfák, sziklák függőlegesei és a heverő hegyek befogadó mélysége. Otthonosan érzed magad, ha nem is láttad még soha. Ott vagy magad is, és érzed: jó helyen vagy. A hegyek mögött ott a határtalan térség, a szinte mesésen végtelen természet, az egész világ, de nem félsz tőle, mert az sem idegen. Ebben élsz, így élsz, ez az élet szorosa. Nagy István a saját életérzését, szeretetét rajzolta meg pasztellkrétáival, de úgy, hogy tiéd is lehet – azt érezheted: ez a lényeg.



Ő maga így mondta: Egy életen át kerestem ezt a lényeget. A témában a lelket. Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisszaságában azt, ami a felület alatt vibrál. A belső hűséget. Egy újságírónak meg így válaszolt 1928-ban: A nyár folyamán minden időmet a szabad természetben töltöttem. Körülbelül kétezer kilométert gyalogoltam be. És nem jártam témák után, az én képeimnek nincsen témája, témáik: a témátlanság. A életet kerestem, az életnek egy rezzenését.




A „rezzenés” pedig mindig valóságos, amelyet nem másol, hanem megalkot, nem visszatükröz, hanem megmutat. Sziklás szoros vagy lankás táj (milyen lágyan zenél a „lankák” szó is!) ugyanazt a földi térséget, világot hajlítják eléd. Ilyen ez az édesanyjáról készült kép is (egyik a sok közül), a kendős asszony arcvonásai sem látszanak, de a színek, vonalak kifejezik a téma lelkét.

Neked mi jut eszedbe róla?

nézzük együtt

  SZITAKÖTŐ | 2008-2 | NYÁR  


A bejegyzés trackback címe:

https://szitakoto.blog.hu/api/trackback/id/tr92914082

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása