Szitakötő - a kíváncsi gyerekek blogja

Szőnyi István képeit nézve azt kérdezi versében kortársa, Illyés Gyula: Mitől oly szelíd ez a táj? S a következő sorban a választ is megadja: Mert a férfi keze erős. A festő fiatalkori önarcképéről is ez a szelíd erő sugárzik, amely egész életművére jellemző. Az arc árnyékos ugyan, az oldalról és hátulról megvilágított fej szoborszerű, de ahogy finoman oldalra dől, barátságosan felénk fordul, érezzük elevenségét. Készségesen figyel ránk, s mintha azt mondaná, nézzetek, nincs titkom, mindent megmutatok, egy vagyok a körülöttem létező világgal, a tájjal és az ott élő emberekkel.

Mai utunkra gondosan készülj: nem árt, ha sapkát teszel a fejedre, napszemüveget biggyesztesz az orrodra, és jól bekened magad napkrémmel, hogy az erős nyári fénysugarak ellen védve légy. Pattanj Pegazus hátára, és kicsit simogasd meg a sörényét: tudod, a lovak nem igazán szeretik a vizet, bár ügyesen úsznak. Szorítsd össze a szemed egy pillanatra, és mikor kinyitod, azt is megérted, miért emlegetem a vizet: olyan városba érkeztünk, amelynek házai a tengerben állnak, és lakosai busz meg villamos helyett csónakkal közlekednek.

Szárnyas paripád a Szent Márk téren ereszkedik le, és egy pillanat alatt körbeveszik a galambok – úgy látszik, a levegő vándorainak sok közös témájuk lehet, mert a szemtelen madarak szinte ellepik Pegazust, mintha ő is a bazilika előtt álló szobor volna. Hagyjuk, hadd csevegjenek, s amíg Velence ódon utcáin és hídjain kalandozol, elmesélek egy réges-régi történetet, amit a gondolások még ma is emlegetnek a csónakjukba ülő turistáknak.

Amikor hazafelé ballagsz az iskolából, és az útszéli pocsolya mellől fürdőző verebek rebbennek el, talán észre sem veszed. Vagy azok közé tartozol, akik mégiscsak figyelnek, még a verebekre is? Ha igen, tudd, hogy ez önmagában is nagy dolog – szerencsés gyerek vagy. Viszont aligha lepődsz meg a verebeken. Biztos vagyok abban, hogy nem szólsz így a testvéredhez vagy a barátodhoz: Nahát! Láttad ezt? Ezek a verebek elrepültek! Hogyan csinálták? – pedig kérdezhetnéd. Tudom, megszoktad már őket, akárcsak a galambokat vagy a padot, amiben nap mint nap ülsz, pedig az út, ami hazavisz, az iskola udvara, ahol a szünetben játszol, telis-tele van olyan jelenségekkel, amiket nem szabad megszokni. Csodákkal vagyunk körbevéve. Ne engedd, hogy a megszokás unalmassá tegye körötted a világot!

Egy-két szóval nehéz egy festő művészetét találóan még jelezni is, Egry Józsefről szólva azonban nyugodtan ismételhetjük az elterjedt szavakat, hogy a Balaton és a fény festője – különösen ha ennél azért többet is tudunk, s amikor róla beszélünk, megjelenik előttünk egyik vagy másik képe, könnyen felismerhető festési módja, amelyet megpillantva azonnal érzékeljük, igen, ez az ő műve.

1883-ban született Zalaújlakon, nagyon szegény földművelők gyerekeként. A századfordulón az elnincstelenedett család a fejlődő fővárosba vándorolt, ott próbált megélhetést találni, és egyik pincelakásból a másikba lökődve tengette napjait. Egry kisgyerekkorától sokféle alkalmi munkát végzett a piaci kosárcipeléstől a malterhordásig, és tizennégy éves korában kimaradt az iskolából. Különböző iparosműhelyekben inaskodott, és lépésről lépésre szerezte meg szakmai ismereteit, makacsul haladt festői pályáján. A húszas évektől önálló kiállításai voltak itthon és több nyugati országban, aztán egyre ismertebb alakja lett a magyar művészetnek. Küzdelmes életének társát az első világháború idején találta meg, amikor hosszadalmas tüdőgyulladásából lábadozva a badacsonyi kórházba került, és beleszeretett ápolónőjébe, Pauler Júliába, akit 1918-ban feleségül vett.

Volt egyszer egy doboz.

Amikor a régek voltak, akkor ez a doboz a teafűé volt, most pedig ez a kattanó tetejű, sok szegeletű pléhládika a gomboké lett. Ahány gomb, annyiféle fejük, fejükön két szemük, négy szemük, egy fülük, se fülük. Aztán, mivel sok gomb volt, hát így a sokféle fej, szem, fül jól kitöltötte a pléhládika szögleteit.

A sokféle gombok közt volt egy sárga is: egyfülű, dudori hasú, dudori hasában a sárga csak úgy dudorgott.

Volt olyan, hogy a világban valaki kiáltott:

– Anyaaa, leszakadt a gombom! Anyaaa, gyereee, segíts, elgurult a gombom!

Olyankor a gombok közül a fülesek nekikezdték úgy görbíteni füleiket, hogy mindent jól halljanak.

Firenzében látható a világ egyik leghíresebb szobra, a Dávid. Az itáliai szobrász, Michelangelo (ejtsd: mikelandzseló) faragta hófehér márványból a l6. század legelején. A hatalmas márványtömböt a száz kilométerre lévő tengerparti Carrara bányáiból szállították Firenzébe, s akkor már száz éve, két kőfaragó korábbi próbálkozásainak nyomaival, mintegy megsebesítve várt mesterére. Az óriás Góliáttal megküzdő bibliai hőst, Dávidot ábrázolja a harc előtti pillanatban: az izmai megfeszülnek, a kő szépséget, erőt és nyugtalanságot sugároz.

A márvány csodálatos anyag. Színe lehet fekete, hófehér, sárga, zöld, sőt, barna is. Még süteményt is neveztek el róla: nagymamám készített vaníliaillatú márványtésztát, amelyet azért hívnak így, mert tésztájában a márványban futó színes erekhez hasonló kakaós sávok kanyarognak. Felszeletelve mutat igazán: a porcukorral hintett sütemény nemcsak szájnak, de szemnek is vonzó – és valóban hasonlít a márványra.

Talán furcsa így, hosszú „ó”-val hősünk neve, de a Bibliában, pontosabban az Ószövetségben is így láthatod – s hát még milyen furcsa a története! Az ember azt se tudja, hol kezdődik és hol végződik – hogy nem a hős születésével, illetve halálával, az biztos. Nekünk legalább Jákób apai nagyapjáig kell visszamennünk az időben, Ábrahámig, akit a zsidók Istene kiválasztott, és minden jóval, termékenységgel, gazdagsággal ellátott. Aztán még próbára is tette engedelmes szolgáját, vajon csakugyan feltétel nélkül hisz-e benne. Egy napon felszólította: fogja egyetlen fiát, Izsákot, vigye a hegyre, és mint a bárányokat szokták akkoriban, áldozza fel. Ábrahám úgy tett, ahogy az Úr parancsolta. Az égőáldozathoz szükséges fával, késsel és a gyerekkel kaptatott a hegyre. Amikor Izsák megkérdezte tőle: hol az áldozatra való bárány, azt felelte: Isten majd gondoskodik róla. A hegyen megkötözte a fiút, már fogta a kést – az utolsó pillanatban egy angyali küldött kiáltott rá: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra... most már tudom, hogy istenfélő vagy”.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagy király, akinek ráadásul Király volt a vezetékneve, ezért alattvalói általában Király királyként emlegették, hogy megkülönböztessék a többi királytól. Tudni kell ugyanis, hogy akkoriban minden-felé csak úgy hemzsegtek a királyok, és persze mindegyiküknek külön királysága volt, külön királyi palotával, királyi kerttel és királyi alattvalókkal.

Bármerre nézett az ember, mindenfelé királyi paloták álltak, így bármelyik király, ha éppen kedve szottyant, átkiabálhatott a szomszédban lakó királynak. Egyiküknek sem volt valami nagy a birodalma, mégis örültek, hogy királyként élhetnek, és a mi királyunkkal, Király királlyal sem volt ez másképp.

Volt már rajtad álarc? Emlékszel, milyen érzés?

Miért viselted, hogy ne ismerjenek föl? Hogy másnak lássanak? Talán szilveszteri bulin voltál? Vagy színdarabban játszottál? Esetleg készülsz a farsangi busó-járásra? Akármi lehetett az oka, a cél mindenképpen az volt, hogy „becsapd” a világot. Mert aki álarcot visel, az álcáz: vagyis színlel, megtéveszt, leplez, palástol. Másnak akar látszani, mint ami valójában. Úgy csinál, mintha...

Vajaskenyeret főzni nem csekélység. Levágatsz egy karéj kenyeret – amíg nem tudsz biztonságosan bánni a nagy kenyérkéssel, jobb, ha felnőttet kérsz erre –, megkened vajjal, ráteszel két-három szelet zöldpaprikát, megsózod, és kész a tízórai. Ez így egyszerűen hangzik, nincs is benne semmi ravaszság. A friss kenyéren a húsos zöldpaprika – én úgy emlékszem, a cecei különösen jó volt – csak úgy hersen a fogaid között, majd’ kicsurran a könnyed – persze az élvezettől. Egy karaj kenyér megszünteti az éhségedet. Klasszikus, régi étel ez – bevált.

Ha megfőzted a vajaskenyeret, már szabad az út más egyszerű étel elkészítéséhez.

Volt egyszer egy virág. Sárga volt és kócos, ég fele indult szirmokkal, mintha az álom hajnalonta onnan szaladna világgá, a fején meredező sárga kócokból.

Ha anyája fésülni kezdte, szálazni kócait, bizony toporzékolás lett a vége, de akkora toporz, hogy csodájára járt a világ, persze betapasztott fülekkel. A világ, ami leginkább egy réthez hasonlított, azaz egy rét volt valójában. Rét, mi fűszálaival, kicsi pamacsos fűcsomóival tapasztotta be a fülét. A sárga, kócos virág és a Nap, az égen költözködő, a nyüzsgő, az izgő és mozgó, meglátták egymást egyszer.

Tulajdonképpen olyan volt, mintha tükörbe néztek volna, csupán annyiban különböztek, hogy a kócos sárgaság nem izgett, nem mozgott, mint a Nap, hanem állt pipaszár egy lábán, nézett fel a kerek ég költözködősére s kiáltgatott:

– Héé, járkáló kócos virág.

Tíz esztendővel ezelőtt India fővárosában, Újdelhiben két programozó különös kísérletet végzett. De hát a körülményeik is különösek voltak: munkahelyüket egyetlen fal választotta el a nyomornegyedtől. A túloldalra kitettek egy billentyűzet nélküli számítógépet nagy képernyővel és élő internet-kapcsolattal. Vajon mit kezdenek ezzel az angolul nem beszélő, elsöprő többségükben írástudatlan gyerekek? Mert képzelheted: legelőbb is a veled egykorú, meg a nálad fiatalabb gyerekek furakodtak oda kíváncsiskodni. A programozók csak annyit válaszoltak, hogy érdekes masina, próbáljátok ki – és nyomban elmentek.

Az ismeretlen szerkentyűvel magukra hagyott gyerekek gyorsan megtanulták – kitalálták – az egér használatát. Aztán végigpróbálták az összes menüpontot, majd meglátogatták az érdekesebbnek tűnő oldalakat (ezeket egymás között “csatornának” nevezték, mintha tévéznének). Egyetlen éjszaka alatt beállították és működésbe hozták a képernyőn az órát. Teljesen egyedi és saját szótárat alkottak a használathoz. Megnézték a horoszkópjukat. Megtanultak rajzolni, saját „könyvtárakat” létrehozni. Tíz nap múlva a programozók alig akartak hinni a szemüknek: a gyerekek szövegeket alkottak az egérrel, és olyasmit is felhasználtak meg kitaláltak, amit még ők, a szakemberek sem tudtak.

Mielőtt megvitatnánk, hogy jó vagy sem, tisztáznunk kell, miféle sírásról is lesz itt szó. Hiszen az újszülött, amikor életében először vesz levegőt, „felsír”, és ettől mindenki boldog: lám, milyen erős a hangja! Aztán még sokáig „sírással” jelzi, mire van szüksége, vagy épp mire nincs szüksége: például hogy éhes vagy szopás után nem büfizett, esetleg kis szélgörcs bántja – a szülőknek-gondozóknak ezek fontos híradások. És persze felismerhető, megkülönböztethető a másféle, mondjuk, betegséget jelző sírás, amikor orvost kell hívni. Mondhatjuk hát, hogy „jó” ez a sírás, de pontosabb „hasznos”-nak nevezni.

A sok lólány ruhát próbál,
Mindjárt kezdődik a lóbál!
Előkerül tolldísz, csótár,
Tégelyekben kanca-kence.

A sok lófi izeg-mozog,
Izgatottan nyerít, topog,
Patája a padlón kopog:
Milyen lesz az első tánca?

Kis csiga, oly nagy utat,
jársz be a bokrok alatt!
Nem kocsi visz: a saját
csöppnyi erőd segít át
annyi nehéz akadályon,
morc köveken, bogas ágon,
és lök a cél fele. Halkan
csúszol a nedves avarban,
s míg araszolsz türelemmel,
észre se vesz a sok ember.