Szőnyi István képeit nézve azt kérdezi versében kortársa, Illyés Gyula: Mitől oly szelíd ez a táj? S a következő sorban a választ is megadja: Mert a férfi keze erős. A festő fiatalkori önarcképéről is ez a szelíd erő sugárzik, amely egész életművére jellemző. Az arc árnyékos ugyan, az oldalról és hátulról megvilágított fej szoborszerű, de ahogy finoman oldalra dől, barátságosan felénk fordul, érezzük elevenségét. Készségesen figyel ránk, s mintha azt mondaná, nézzetek, nincs titkom, mindent megmutatok, egy vagyok a körülöttem létező világgal, a tájjal és az ott élő emberekkel.
Szőnyi István 1894-ben született Újpesten. 1921-ben rendezte első kiállítását, mindjárt díjat is nyert, és hamar népszerűvé vált a fiatal, újat kereső festők körében. A húszas évek elején a Dunakanyarba, Zebegénybe költözött, ahol meg is találta saját témáját és stílusát, a hagyományos ábrázolásra alapított modern napfényfestés szemet gyönyörködtető, szelíd szépségét. (A napfényfestés kifejezés szó szerint a napfény festésére utal, művelői a szabadban alkottak, tárgyuk légkörét, hangulatát a fények-árnyak elrendezésével érzékeltették.) Szőnyi így alkotott haláláig (1960).
Sikeres művész volt, festőként és grafikusként egyaránt szakmája mestere. A Képzőművészeti Főiskola tanára lett. 1943-ban írta, hogy a művészet az érzelmekhez szól, ezért nem tudjuk megindokolni, hogy valami miért tetszik…Nem lehet zárt szabályba merevíteni a művészet megfoghatatlan lényegét. Ezzel egyetértve mégis próbáljuk, zárt szabályok alkalmazása nélkül, pár szóval megközelíteni tetszésünket.
Elsőként nézzük a Zebegényről készített művet, ezt a víz, ég, föld, fák, házak eggyé tartozó világát bemutató festményt! Hajnali vagy inkább alkonyi órán az egyik dombról látjuk a folyókanyarulattal összefogott képet. A vízben tükröződik a rongyos felhőkkel takart ég, de valamelyest a part is, és a napfény úgy világít át a takarón, verődik vissza a vízről, hogy a házakat, piros tetőket, fehér falakat, barna udvarokat, de még a zöld fákat meg a szemközti kék hegyeket is árnyalja, szinte átszínezi. Ezért érezzük annyira emberinek, mindennapian egyszerűnek, szerethető lakóhelynek Zebegényt, pedig egyetlen emberalak sem látható a képen.
Másodjára nézzük a Legelésző lovak a völgyben című festményt, amelynek nézőpontja, vonalvezetése hasonló az előbbihez, és ugyanazt a színbeli egységbe foglalást érezzük, talán még lüktetőbben, gomolygóan, hiszen ősz van, izzó, sárga-vörös-fekete ősz. A két ló a kép súlypontjában legel, fekete-fehér kettősük körül – az évszaknak ellentmondóan – világoszöld a fű. Ember sehol, az évszak önfeledten él színeiben.
A poszteren aztán, az ősz ugyancsak jellegzetes mozzanatát láttató Gyümölcsszedők színpompás ünnepélyén megjelennek az emberek is. Két fiatalabb, nyújtott karú nő és két idősebb, ők ráérősen beszélgetnek. Az ősz sárga izzását itt a zöld domboldal és a föntről átszűrődő ég kéksége tartja egyensúlyban, ami a fák árnyékát is átszínezi. Nem látjuk, milyen gyümölcsöt szednek – talán hamvaskék szilvát – de nincs hiányérzetünk. Jó nézni az egészet, hallani a levélzajt, együtt nyújtózkodni a fákkal és a gyümölcsszedőkkel. Béke van.
