Volt már rajtad álarc? Emlékszel, milyen érzés?
Miért viselted, hogy ne ismerjenek föl? Hogy másnak lássanak? Talán szilveszteri bulin voltál? Vagy színdarabban játszottál? Esetleg készülsz a farsangi busó-járásra? Akármi lehetett az oka, a cél mindenképpen az volt, hogy „becsapd” a világot. Mert aki álarcot visel, az álcáz: vagyis színlel, megtéveszt, leplez, palástol. Másnak akar látszani, mint ami valójában. Úgy csinál, mintha...
Az ártalmatlan – növényi nedveken élő – zengőlegyek messziről úgy néznek ki, mintha darazsak volnának. A potrohuk sárga-fekete csíkos, mint a fullánkos vitézeké – pedig nincs is fullánkjuk.
Néha a növények is úgy „csinálnak”, mintha... vagyis: álcáznak. Másnak mutatják magukat, mint amilyenek igaziból. A sok millió éves evolúció során azért fejlődtek ki az állat- és növényvilág „csalói”, mert ebből előnyük származik: védettebbek lesznek, az „álarccal” hárítják a veszélyt – a zengőlegyek például a madarakat –, vagy éppen az álcázás segítségével könnyebben hozzájutnak valami hasznoshoz, szükségeshez.
A csalán csíp, így védekezik: a legelésző állatok többnyire elkerülik, mert igen érzékenyen érinti az orrukat. A csalán sikeres védekezési stratégiáját néhány más növény is „kihasználja”. Olyan a levelük alakja, mérete, fogazottsága, színe, mint az igazi csaláné, ezért ezek a fajok is védettebbek a legelésző állatok rágása ellen. Az állatok – ha nem figyelnek a kis különbségekre – kikerülik ezeket az „ál-csalánokat”. Csalánt utánzó növény például az árvacsalán (amely éppen azért „árva”, mert nem csíp) és a csalánlevelű harangvirág.
Érdekes a golgotavirág „csalása”. Egy lepkefaj erre a növényre rakja a petéjét, s a kikelő hernyó bizony alaposan megrágja a „házigazdáját”. A lepke ösztöne azonban azt súgja, hogy olyan növényre ne rakjon petecsomót, amelyen már van, mert a hamarabb kikelő hernyó úgyis eleszi az ő utódai elől a táplálékot. Ezt használja ki a golgotavirág: a petecsomóhoz nagyon hasonló szemölcsöket növeszt a szárán-levelén, s így kivédi, hogy igazi petecsomó kerüljön oda.
