– Akkor hát, barátaim? Indulhatunk? – kérdezte a túravezető.
– Még nincs itt mindenki – szólt egy hang hátulról.
– Ki hiányzik?
– A Camping – válaszolta az előbbi hang.
A túravezető sóhajtott.
– Mindig ezt csinálja… Na mindegy, várunk még kicsit.
Aztán fontoskodva csöngetett, mintha a torkát köszörülné.
– Barátaim! Ugye, tudjátok, miért gyűltünk össze?
Tudjuk, tudjuk, zúgták a többiek, de a túravezető szónoki hangon folytatta.
– Elég a zsarnokságból! Szabad útvonalválasztást követelünk! Szabad sebességet! Önálló akaratot!
Mondom, ez nem volt új a többieknek, mégis kitört a lelkesedés:
– Úgy van! Úgy van!
A főnök higgadtabban folytatta.
– Nem szeretném azonban, ha lázadásba torkollna a túránk. Egyszer kirúgunk a hámból, és ennyi legyen elég!
(Akkor miért mondta, hogy a Camping mindig ezt csinálja? Rejtély.)
– Remélem, azt nem is kell mondanom, hogy a KRESZ-t mindenkor betartjuk.
Erre a társaság kissé lelombozódott, mert ők bizony lázadni akartak, még ha a szót nem is mondták ki.
A főnök folytatta.
– Az alkalom kiváló. Odakint esik az eső és erős a szél. Senki emberfiának nem jut eszébe ilyenkor kerékpárra ülni.
Erre a kerékpárok nevetgéltek. Igaz is, még be sem mutattam a túra résztvevőit.
A főnök egy idős, kontrafékes Csepel volt, ő találta ki, hogy lógjanak el, és túrázzanak egyszer ember nélkül. Amúgy nem ő volt a legidősebb, hanem egy Ukrajna, akinek még vastag fémből készült a csomagtartója. Meg minden egyebe. Öreg, megfontolt kerékpár lévén javasolta a főnöknek, hogy a KRESZ-t mindig vegyék figyelembe. Aztán ott állt a fiatalabb Schwinn-Csepel, akit kettős neve miatt a többiek „gróf úrnak” szólítottak. Meg egy Favorit, a versenykerékpár. Meg egy Pajtás és egy Hattyú 26, ez utóbbi női kerékpár volt. Velük akart tartani egy gyerekkerékpár is; ismerjük, hátul van két kitámasztó kereke, hogy ne tudjon felborulni, de a főnök azt mondta, szó sem lehet róla, a négykerekű még túl kicsi ehhez a túrához. Ja, és egy ezüstszürke hollandi, szintén női bicikli. Végül megérkezett a Camping is.
– Elnézést, de a gazdámnak most jutott eszébe, hogy kivegye a nyolcast a hátsó kerekemből.
– És miért hagyta félbe? – kérdezte szemtelenül a Pajtás.
A többiek kuncogtak, a Camping a kormányáig elvörösödött, de nem szólt. Gyanítható, hogy ezt a nyolcas-dolgot csak kitalálta, hogy legyen valami mentsége a késésre.
A Csepel ismét csengetett.
– Indulhatunk?
Igen, igen, mondták a többiek, azzal kikerekeztek az útra.
Most el kellene mesélnem, hogyan tudtak elszökni, hiszen a legtöbben zárt garázsokban, tárolókban vagy nyitott sufniban, de lelakatolva laktak. Hogy rövid legyek: nem tudom. Kiszöktek, és kész. Ilyen ügyesek voltak.
Hamar kiértek a városból. Szántóföldek, mezővédő erdősávok mellett haladtak el. Elöl gurult a Csepel, a többiek meg mögötte, de hogy melyikük hányadik helyen, az mindig változott, attól függően, ki kivel beszélgetett.
– Hát ismét együtt – mondta a Favorit.
– Legalább mi ketten – felelte a Hattyú 26.
– Az én gazdám pocakos, és amikor rajtam teker, mindig rövidnadrágban van, és szalmakalapot tesz a fejére – mondta a Camping. – És mindig csak a boltig meg vissza.
– És télen? – érdeklődött Schwinn-Csepel.
Csikorgó nevetés.
– Viccelsz, gróf úr? Nyár végén összecsuk, és jó éjszakát! Majd májusban kegyeskedik újra elővenni.
Részvétteli csönd támadt, csak a racsnis gépek kerregését lehetett hallani. Miféle sors az ilyen? Ott egy viszonylag fiatal, egészséges bicikli, és a gazdája csak jó időben használja. Bár sok köszönet abban sem lehet. Egy pocakos alak. Biztosan tokája is van. És nyilván izzadós. A szalmakalapja meg elpiszkolódott, szakadt. De a pocak a legnagyobb baj. Micsoda túlsúlya lehet annak az embernek? Az Ukrajna elégedetten gondolt rá, hogy neki meg sem kottyanna a szalmakalapos túlsúlya, annyira masszívra építették. Sőt, ő maga sem könnyű darab, vele aztán hamar lefogyna a fickó.
– Költözz át hozzánk! – szólalt meg az ezüstszürke női. – Nálunk, Hollandiában nagyon megbecsülik a kerékpárokat. Talán azért is, mert nincsenek emelkedők.
Erre a Csepel bonyolult jogi fejtegetésekbe kezdett. Mondandóját teletűzdelte olyan kifejezésekkel, mint „védővám” meg „honosítási kérelem” meg „németalföldi szabvány”, de a lényeg az volt, hogy nem könnyű egy biciklinek csak úgy átköltözni Hollandiába.
– Meg ha sikerül is, először karanténba zárnak három hétre, hogy nem vittél-e be valami betegséget. Például gumipenészt. Vagy féksorvadást. Vagy lámpavakságot – mondta a Pajtás.
– Ez komoly? – riadt meg a Camping.
– Egyáltalán nem. Csak hülyéskedtem.
A Camping bosszúsan felhorkant, mert a Pajtás már másodjára ugratta, de az Ukrajna nem hagyta elromlani a hangulatot.
– Ezennel alakítsuk meg az Önjáró Velocipédek Klubját! – szólt érces hangon. (Orosz lévén velocipédnek mondta a biciklit.) Aztán folytatta.
– Örökös tiszteletbeli elnöknek javaslom kiváló kollégánkat, Kámpingot (így ejtette a Camping nevet, szintén származása miatt).
A többiek lelkesen éljeneztek, csengettek, dudáltak, kinek mije volt a kormányán. A főnök riadtan pisszegett.
– Jó, rendben, éljen meg minden, de könyörgök, ne keltsünk feltűnést. Nem szeretném, ha időnek előtte hazazsuppolnának bennünket.
Az ezüstszürke hollandi nem ismerte ugyan a hazazsuppol kifejezést, de okos és érzékeny volt, így kitalálta, mit jelenthet.
Amúgy a Csepel félelme addig is, azután is, alaptalannak bizonyult. Az emberek már nem lepődnek meg olyasmin, mint guruló kerékpárok kerékpárosok nélkül. A gyerekek, azok igen! Csillogó szemmel nézték az autókból a furcsa karavánt. De a felnőttek nem törődtek ilyesmivel. Egy rendőr meg akarta ugyan állítani a csapatot, mert a Favoriton nem volt lámpa, de amikor látta, hogy a bicikliken nem ül senki, úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája. Ám hamar belátta: így nem fest túl előnyösen, úgyhogy vigyázzba vágta magát, és feszesen tisztelgett. A kerékpárok csukladoztak-nyikorogtak a visszafojtott nevetéstől. Más említésre méltó nem történt.
Hanem az általános jókedv nem ragadt át mindenkire. A Favorit és a Hattyú 26 csendes szomorúsággal gurultak egymás mellett. A többiek nem érezték illendőnek, hogy faggassák őket. Nem is tudnánk meg szomorúságuk okát, ha a Pajtás oda nem hajt melléjük, és nagy pimaszul meg nem kérdi:
– Hát ti miért lógatjátok az orrotokat?
Elég furcsa kérdés. Én a magam részéről nem tudom, a kerékpárok hol tartják az orrukat, vagy hogy van-e nekik egyáltalán. De mindegy, a két bicikli válaszolt. Elmondták, hogy gazdáik, Réka és Dani egy időben rengeteget bicajoztak együtt, de sejthető, hogy egyéb idejüket sem szívesen töltötték egymástól távol. Bizony, ez szerelem volt a javából. Aztán összevesztek, méghozzá valami apróságon, ahogy ez lenni szokott. A veszekedést azonban nem követte kibékülés, sőt. Kölcsönösen biztosították egymást, hogy többé látni sem kívánják a másikat, fel is út, le is út. Aztán Réka összejött egy Akó nevű fiúval…
– Micsoda név! – szólt fitymálóan a Camping.
– Az hagyján. De még csak biciklizni sem tudott!
– Micsoda?!
– Őrület!
– Röhej!
– … de egy hét után kirúgta, mármint Réka ezt az Akót.
– És azóta?
– Azóta semmi. Réka sűrűn szipog és a szemét törölgeti, de ahhoz büszke, hogy megkeresse Danit. Dani folyton sóhajtozik, de ahhoz nem elég bátor, hogy fölkeresse Rékát. Ráadásul azt tudja, hogy jött Akó, de azt nem tudja, hogy Akó ment is.
A társaság sajnálkozását fejezte ki a szomorú eset miatt. Többen úgy érezték, hogy a Réka és Dani közti gyengéd szálak talán kerékpárjaikat is összefűzték, azért gurulnak ezek ketten olyan közel egymáshoz, hogy olykor össze is koccan a kormányuk. (Pedig a Csepel nyomatékosan mondta, hogy mindig csak libasorban.) Idővel elmúlt a társaság rosszkedve, ahogy ez már lenni szokott, ha valamely szomorú történetnek nem mi vagyunk az elszenvedői. Újból kezdődött az általános beszélgetés, csak a hollandi gondolkozott valamin. És a Pajtás, de ő annyira vigyorgott, hogy rögtön látni lehetett, valami kópéságon töri a fejét. Így is volt.
Orrod krumpli, szemed fakó,
nem vagy biciklire való,
hej, de buta vagy te, Akó!
Ezt a versikét agyalta ki a szemtelen Pajtás. De most legalább volt annyira tapintatos, hogy magában tartsa.
Közben az eső elállt, rövid időre a lemenő nap is kisütött, vörös-aranyba vonta a tájat. És amikor a legszebb volt, amikor már éppen gyönyörködtek volna benne, megszólalt a főnök.
– Kedveskéim, ideje visszafordulnunk.
A többiek szívesen tiltakoztak volna, de a „kedveskéim” megszólítás megtette a hatását. Mindenesetre, mielőtt tényleg megfordultak, egy percre megálltak, nézték a mezőt – mintha kigyulladt volna a kezdődő alkonyatban. Aztán az Ukrajna felsóhajtott.
– Pajgyom – mondta, amit mindenki megértett, anélkül, hogy a szót magát ismerték volna.
Elindultak visszafelé. És megint a kis, meghitt beszélgetések. Mire visszaértek kiindulási helyükre, teljesen beesteledett.
– No, ez kellemes volt – mondta a Csepel. – Remélem, mindenki jól érezte magát.
Hát persze, mondták a többiek, remek kis túra volt.
Elkezdődött a búcsúzkodás, de akkor a hollandi szót kért. Várakozóan nézték.
– Öhm… nem tudom, mi a véleményetek, de… nos, ha valakinél egy idegen bicikli bukkan föl, akkor (ha becsületes) megpróbálja visszajuttatni a gazdájának, nem?
– De honnan kéne tudnia, ki az idegen bicikli gazdája? – kérdezte a Camping.
– Hát, mondjuk, fölismeri – felelte a hollandi.
– Hűha! – kiáltotta Schwinn-Csepel. – Már értem!
– Csak nem arra gondolsz, hogy… – kérdezte a Hattyú 26.
– De, éppen arra – mosolygott a gróf úr.
Végül már csak a főnök nem értette, hát elmagyarázták neki. A Hattyú 26 ne Rékához menjen haza, hanem Danihoz, a Favorit ne Danihoz menjen haza, hanem Rékához. Aztán majd másnap… ugye, világos?
– Hm – mondta a Csepel –, úgy egyeztünk meg, estére mindenki hiánytalanul megkerül.
– Vajon mi a véleménye tiszteletbeli elnökünknek? – kérdezte az Ukrajna.
– Szerintem próbáljuk meg – mondta a Camping.
Erre kitört az éljenzés, mindenki dicsérte a hollandit az ötletért, jókívánságokkal látták el a szerelmeseket, aztán szétszéledt a túrázó társaság.
Ki-ki visszabújt helyére a sufnikba, tárolókba, garázsokba, és elégedetten gondolt a görbe napra, melyet gazdája pajkos kijátszásával csapott. Vagy éppen a Favorit és a Hattyú 26 esélyeit latolgatta.
A rendőr is alváshoz készülődött. Ágyába vette háló-gumibotját, magára húzta a takarót, de nehezen jött álom a szemére, és azt kérdezgette:
– Végül is kinek tisztelegtem én ma?
