Ha emlékszel, korábban a káposzta szépségéről írtam, s ahogy szót szó mellé rakosgattam, úgy éreztem, túlságosan könnyű nekünk ez a feladat – nekem elhitetni veled, hogy szép, és neked elhinni. Úgy tűnt, gyorsan rám hagyod majd: igen, ha eddig nem is figyeltél fel rá, látod már: szép.
Lehet, hogy most meg eleve tiltakozol: a hagyományosan undorítónak tartott pókról ne akarjam beadni, hogy szép.
Nem akarom. Sőt, azért mesélem el neked, hogyan fedeztem fel a pók szépségét, mert ebben az is benne van, mennyire változó, ki mit tart szépnek. A legtöbben viszolyognak a póktól, de nemcsak azért, mert borzongató elgondolni, hogy a testünkre mászik, s nem is azért, mert a lakásban az ízeltlábú jelenléte, hát még a mennyezetről lógó hálója szinte a piszok jelképe – gyakoribb, hogy az emberek azért tartanak valamit-valakit szépnek vagy rútnak, s persze jónak vagy rossznak, mert ezt hallották másoktól, így tanulták el, mert ez az általános vélemény. Csakhogy az efféle egyszerű „átvétel”, a „szokásoshoz” igazodás inkább akadályozza a világ megismerését. Ha előítéletekre hagyatkozol, megfosztod magad, hogy saját ízlésed legyen – hogy rácsodálkozz a dolgokra.
Tudod-e például, hogy vannak pók-rajongók, akik lelkesednek a lenyűgözően változatos formájú, a szúnyogok meg más rovarok pusztítása révén hasznosnak tartott pókokért? Nem sorolom az ő érveiket, az undorral és elutasítással szembeni ellenérveket, hiszen saját tapasztalatot ígértem.
Egyszer a fürdőkádban heverészve észrevettem, hogy a szemközti mosdó alatt, a lefolyócsövön mászik egy pókocska. Percekig figyeltem az araszolását – eleinte majdnem gondolattalanul csak bámultam, ahogy haladt a testéhez képest hatalmas, fényes, ezüstszürke csövön. Úgy emelte hosszú, szálvékony lábát, mint egy táncos, s különben is úgy tetszett: célja van, valahonnan valahová tart. Az igyekezete egyszerre volt megható és mulatságos. Sokáig követtem a mozgását – tudod, olykor öt perc is nagyon nagy idő! –, a tekintetem szinte hozzátapadt, és emlékszem, hangtalanul ki is mondtam: szép, pedig a megítélésnél fontosabb volt akkor, hogy gyengédséget éreztem iránta, a póklábnál is finomabb, egészen láthatatlan érzelem kötött hozzá.
Aztán persze azt is megkérdeztem magamtól: miért szép? És elsőre azt válaszoltam – ezt válaszolom neked is –, hogy azért, mert kecses. Ugye, ez a szó is különös?, kecske-mekegős hangzása nem éppen a finomat, légieset, elegánsan könnyedet idézi. A szó töve, a ’kecs’ a 18. században gyakran használt kifejezés volt, aztán kihalt a nyelvből, de a ’kecses’ melléknév nagyon is eleven. A kecsesség mozgást jellemez, de tágasabb értelemben viselkedést is. S mert a műalkotásokban mindig minden mozog, él, történik, még a különben álló képeken is – egy versre, egy zeneműre, egy képre vagy épületre joggal mondjuk, hogy kecses. Rettentő nagy tévedés, ha valaki úgy véli, az erőteljes mű nem lehet egyben kecses is. Már hogyne lehetne!
Egyik legkedvesebb íróm, Anton Pavlovics Csehov, mikor a 19-20. század fordulóján fiatalabb pályatársa műveit bírálta, így magyarázott: „kecsesség az, ha egy bizonyos cselekvésre az ember a lehető legcsekélyebb mozdulatot fordítja”.
De hogy jön ehhez a pók? Hát úgy, hogy akár akarjuk, akár nem, az érzelmeinkkel, például a vágyainkkal mindent megszemélyesítünk kicsit, és csakis valami emberi miatt látjuk szépnek.
A legeslegrégebbi emlékekben, már a különféle mitológiákban is nyoma maradt az ember repülésvágyának. Álmodtad már, hogy repülsz?
No, legközelebb arról írok, miért szép a repülő.
Ismered Arakhné történetét? Ha nem, nézz utána!
