A világ telis-tele van színekkel: és nemcsak a minket körülvevő tárgyak, a játékok és a közlekedési eszközök, a házak és az autók színe más-más, hanem a fáké, virágoké is, sőt, a mező színe is változik: télen fekete, de ha leesik a hó, fehér ruhát ölt. Tavasszal meg kizöldül a határ, mert kibújnak a friss hajtások a földből. Nyáron a sárguló föld azt üzeni: érik a búza.
Biztos láttál már színes bőrű embereket, de ne feledd: a „fehér” emberek színe is különböző. Próbáld csak összehasonlítani a kézfejedet az osztálytársaidéval, vajon találsz-e pontosan ugyanolyan árnyalatot. A bőrünk színe változhat: ha napozunk, szép barna lesz vagy égőpiros – attól függően, mennyire érzékeny. Erős érzelmek hatására sokan elpirulnak vagy elsápadnak. A hajunk, szemünk színe is más és más, de különféle tartós vagy átmeneti módszerrel ezeket ma már tetszés szerint váltogathatjuk: ha akarod, egyik nap még barna a hajad, másnap meg zöld! (Más kérdés, mit szólnak ehhez a szüleid.) A hajszín magától is változik: idővel fakulni, őszülni kezd.
A különböző állatfajok színei úgy alakultak ki, ahogy az számukra a legelőnyösebb – így könnyebben tudnak elrejtőzni, zsákmányt szerezni vagy éppen felhívni magukra a figyelmet. Az állatok többségének színe állandó, de a földön és a vízben is élnek olyanok, amelyek változtatni tudják a színüket. A legismertebb talán a kaméleon, ezért nevezik így a csélcsap, megbízhatatlan embereket is.
A kaméleon hasonlít a gyíkokra, de a melegebb éghajlatot kedveli, Magyarországon csak az állatkertben látható. Nagyon érdekes állat: a színét úgy változtatja, hogy szinte teljesen beleolvadjon a környezetébe: ha ágon mászik, barnás színű, ha zöld levelek között kutat élelem után, akkor zöld. Így aztán senki nem tudja felfedezni: sem a zsákmánya, amelyre vadászik, sem egy nagyobb állat, amely őt fogyasztaná el.
De vajon hogyan változtatja a színét, hiszen nincs festékes készlete, amivel szükség esetén átpingálhatná magát? Arisztotelész, a görög tudós és filozófus már az i. e. 4. században lejegyezte ezt a különös jelenséget, és később is sokan kutatták, vizsgálták a kaméleon csodálatra méltó tulajdonságát. Valójában csak a mikroszkóp feltalálása után fejtették meg a titkát: Henri Milne-Edwards (ejtsd: anri milnedvardz) francia tudós az 1800-as évek vége felé ismerte fel, hogy többféle pigment, azaz festéksejtrejtőzik a kaméleon felszíni bőrrétegei alatt. A különféle színek üregekben tározódnak, és kis nyúlványokon át jutnak a felszín közelébe. Ezeket a nyúlványos sejteket chromatophor (ejtsd: kromatofor) sejteknek nevezte el, mert a görög chroma szó színt jelent.
Ma már többet tudunk a chromatophor sejtekről és a kaméleon bőrének tulajdonságairól. A kaméleonnak háromféle ilyen sejtje van: az egyik a fekete, a másik a kék, a harmadik a sárga és vörös színekért felelős. Az állatot érő különböző ingerek (például a hideg vagy a meleg, a fájdalom vagy a félelem) és a fényerősség hatására változik a sejtek működése és az állat színe.
Gondold el, milyen vicces lenne, ha mi, emberek is tudnánk változtatni a bőrünk színét, és a szivárvány bármely árnyalatát magunkra ölthetnénk! Te milyen színű szeretnél lenni?
Ha akarsz érdekeset látni, szerezz egy prizmát. A prizma csiszolt üveg vagy más átlátszó anyagból készült test, és két oldala van, amelyeken át a fény ki- és beléphet. Oldalról nézve olyan, mint egy háromszög. Ha fény felé tartod, a másik oldalon sok-sok színt látsz, mert a prizma a fehér fényt alkotóelemeire bontja, és a pirostól a kékig minden szín megjelenik.
A színesség előnyei, hátrányai
Az állatok között inkább a hímek színesek, a nőstények „semlegesebb” színűek, mert a vemhesség és az utódgondozás ideje alatt a nőstény nagyobb veszélyben van, ezért számára különösen fontos, hogy rejtve maradhasson. Ha feltűnő színű lenne, könnyebben észrevennék a ragadozók. De hát akkor „mire jó”, hogy a hímek meg színesek? Őket nem fenyegetik ragadozók? Dehogynem. Itt másféle szelekcióról, kiválogatódásról van szó. A nemi szelekcióról.
A nőstények előnyben részesítik azt a hímet, amelyik színesebb. Így annak inkább van módja utódokat nemzeni, s így a „színesebbség” génjét nekik továbbadni. Fajfenntartás szempontjából tehát a feltűnő hímek előnyben vannak. Ugyanakkor az önfenntartásuk nehezebb; nekik ezzel a feltűnő „ábrázattal” is meg kell védeniük vagy elmenekíteni magukat. Erre nyilván a legrátermettebbek képesek. Olyan ez, mint amikor a népmesékben nehéz próbatételeket kell kiállnia annak, aki el akarja nyerni a királylány kezét.
Néha ez a nemi szelekció „túlszalad”. Pl. a paradicsommadár hímeknek ma már olyan hosszú tollfarka van, hogy amiatt majdnem röpképtelenek. A gímszarvas bikák óriási agancsa nemcsak a súlya meg az óriási anyagveszteség miatt jelent hátrányt (hiszen minden évben elhullatja és újra növeszti). Képzeljük el, hogy egy sűrű, bozótos erdőben milyen nehéz lehet gyorsan futni azzal a terebélyes, ágas-bogas koronával!
