Sokfelé megfordultunk már a szárnyas Pegazus hátán, voltunk várban és katedrálisban, padláson és pincében, folyók, tengerek partját jártuk, láttunk mindenféle szörnyeket, de istenekkel még sosem találkoztunk. Kapaszkodj hát a nyeregbe, csukd le szemed, nyisd ki szád – nem, most nem adok cukorkát, de ha egy-kettőt sóhajtasz, és mélyen beszívod a levegőt, érzed, milyen sós az íze, mintha perecet ropogtattál volna. Litvánia felé szárnyalunk, a Balti-tenger partjára.
Pillants körül: a homokdűnéket hó borítja, és teremtett lélek sem jár erre. Útközben átrepültünk a közel 100 kilométer hosszú Kur-földnyelv felett, amelynek néhol 60 méter magas dűnéi teljesen elzárják a szárazföldet a nyílt tengertől. A legenda szerint Neringa óriásnő építette, hogy a litván halászokat megvédje a tengeri viharoktól. Ahol most állunk, nyáron sok ezer ember sütkérezett a kellemes melegben, de most csak a haragos zöld Balti-tenger nyúlkál a lábunk felé. Jobb is lesz, ha a Palanga hídon kicsit megmozgatjuk repülésben elgémberedett lábunkat. Amíg a több mint másfél kilométeres hídon sétálunk, elmesélem, hogy valójában nem is híd ez, csak egy nagyon hosszú stég, amit úgy építettek, hogy pontosan a lemenő nappal szemközt fusson – nem csoda, hogy a litván szerelmespárok annyira kedvelik.
A litvánok fővárosuk, Vilnius alapítását is egy régi legendával magyarázzák. Akkoriban a nemesurak legkedvesebb szórakozása a vadászat volt, és mivel az erdőkben bőven akadt vad, hosszú napokat töltöttek szarvasokat vagy vaddisznókat hajkurászva. Azokban az időkben a vaddisznó-sonka Litvánia egyik jelképe volt, a 15. században még fizetőeszközként is használták. Azt beszélik, az egyik nemesúr, Gediminas herceg vadászat közben egyszer igen elfáradt, és leheveredett aludni. Álmában hatalmas, üvöltő vasfarkast látott. Felébredve hívatta a papját, hogy magyarázza meg az álmát. A pap úgy vélte, a vasfarkas várost és várat jelent, amelyet a hercegnek kell megalapítania. A farkas üvöltése az új város erényes lakosainak dicsőségére utal. Gediminas bölcs herceg volt, azonnal leveleket küldött hát Európa-szerte, és művészeket, mesterembereket, szerzeteseket hívott, hogy költözzenek az új városba.
Özönlöttek a bevándorlók, és Vilnius egy-kettőre benépesült. Lakosai megbecsülték a tudományt és a művészetet, például ez az egyetlen város, ahol a könyvkereskedőknek emlékművet emeltek. Ennek is különös oka van: a 14. században még Litvánia volt a legnagyobb európai ország, de a történelem során a környező hatalmak (a svédek, lengyelek, oroszok és poroszok) egyre több területet foglaltak el belőle. A 19. században az ország legnagyobb felén az orosz cár uralkodott, aki betiltotta a latin betűk használatát a nyomtatott sajtóban. A litvánok azonban nem akartak cirill betűkkel írni, ezért a kéziratokat Kelet-Poroszországba csempészték, majd a latin betűs nyomtatványokat titokban visszahozták. Előfordult, hogy a határon posztoló orosz katonák lelőtték a könyvkereskedőket, több ezrüket pedig Szibériába száműzték.
De isteneket ígértem neked, sétáljunk hát a partra. Ha szerencsénk van, a viharzó tenger borostyánkövet gördít a lábunk elé. A sárga kavicsokban furcsa módon sokszor rovar- vagy növénymaradványokat láthatsz, mert nem is igazi kövek: harmincöt millió évvel ezelőtt élt fenyők gyantájának megkövesedett darabkáit tartod a kezedben. A litván mitológia izgalmas történettel magyarázza, hogy vihar után miért sodródnak a tengerpartra az apró ásványdarabok.
A legenda szerint Jüraté, a Balti-tenger istennője szépséges borostyánpalotában élt a víz mélyén. Sok halász látta olykor felbukkanni habfehér és hínárzöld ruhájában, de az istennő ügyet sem vetett a halandókra. Egy napon Kasztitisz, a délceg ifjú halász vetette ki hálóját a víz alatti palota közelében. Jüraté mérgesen megfedte, amiért nyugalmát háborítja, a fiú azonban nem rettent meg az istennőtől. Tetszett Jüraténak a bátor fiú, s addig-addig beszélgettek, míg egymásba szerettek. Kasztitisz beköltözött a borostyánpalotába, és boldogan éltek, amíg szerelmüknek hírét nem vette a többi isten. Perkunasz, a villámisten rettentő haragra gerjedt, amiért a halhatatlan Jüraté egy halandót ajándékozott meg szerelmével. Villámával a palotára csapott, és a borostyánfalak sok millió darabkára robbantak szét – ezeket mossa ma is partra a víz. Az istennőt egy sziklához láncolta Perkunasz, ott siratja ma is halandó kedvesét, aki a vízbe fulladt. Könnycseppjei is borostyánná válnak, így a partokról sosem fogy el Litvánia aranya, amelyből a helyiek ékszereket és kisebb tárgyakat faragnak.
