Ugye, tudod, hogy az álom és az álmodozás egészen más? Arról nem is mernék írni, hogy álmodni jó, hiszen ha meggondolom, egész életem során nagyon ritkán álmodtam jót, annál többször rosszat, sőt, szörnyűt. Gyerekkoromban éppúgy fel-felriadtam üldözős-elveszős-zuhanós-kínzós álmokra, mint felnőttként. És ugyanezt tapasztalja a legtöbb ember – akkor meg miért szédítenélek valótlanságokkal? Pedig a nyelv – ezúttal szokatlanul – félrevezető, és mintha azt akarná, hogy igenis, sulykoljam csak neked: álmodni jó. Azért se! Én ugyanis arról szeretnék mesélni, hogy álmodozni jó, de belátom: előbb tisztáznunk kell, mit jelent az egyik és a másik szó. Mert ha összevissza keverünk és kavarunk, a végén semmi se lesz jó.
Először is álmodni csak alvás közben lehet, amikor testünk többi részével együtt értelmünk is pihen. Az alvó nem éber, nem tud uralkodni magán, kiszolgáltatott az álmainak – persze az álmaiért nem is felelős senki. Egyszerűen szólva: az álom csak megesik, megtörténik velünk. Nem tudja senki elhatározni, hogy márpedig ma ezt és ezt fogom álmodni. Hiába készülődnénk, koncentrálnánk... nem megy. Ám amikor álmodozom – egyszer figyeld meg, így vagy-e te is; fogadok, hogy igen! –, cselekvő leszek, élvezem, hogy azt varázsolok-vetítek magamnak, amit akarok. Pontosabban, amit képzelőerőm, igényem, tehetségem lehetővé tesz. Aligha van jellemzőbb, egyénibb foglalatosság, mint az álmodozás. Mármint hogy miről álmodozik valaki.
De ha az álombeli alvással ellentétben az álmodozó olyasmire képes, amit a legerősebb, legbátrabb, legeszesebb hős is csak mesékben tehet, például képzelete – mintha hétmérföldes csizmát húzna vagy varázsszőnyegre ülne – hatalmas időkön és távolságokon át viszi – miért épp tétlenséggel vádolják az álmodozót? Ugye, te is hallottad már, hogy valakire azt mondták: álmodozó, s ezzel elmarasztalták, talán csúfolták, ki is nevették, mint tétlen, tutyimutyi alakot. Micsoda ostobaság! Nem is hinnéd, milyen sokan szégyellik és titkolják ezért a legszebb, legmerészebb álmodozásukat.
Magyarázatot kell keresnünk a nyelv csalfaságára – mert ne tagadjuk, álom-álmodozás-ügyben bizony nem tűnik megbízhatónak. Nyilvánvaló a közös szótő (ősi, finnugor eredetű, s még az alszik ige is ebből származik) – de miképp történhetett, hogy a nyelvfejlődés-alakulás közben ennyire összemosódtak a jelentések? Hányszor előfordult velem, hogy mikor rémálomból valahogy magamhoz tértem, próbáltam kitalálni, miért kötődik az álomhoz annyi szépség és derű.
Például hogyan forrhatott egyetlen szóvá a hasonlat: álomszép? Miért beszélünk álomról vágyak és kívánságok helyett? Az álmodozás szóban könnyű meghallani a gyakorító képzőt, aminek nemritkán eleve 'leszóló' jelentése van – de miért? Talán a nyelv csak őrzi és tükrözi az évszázadok alatt felhalmozott zavart és igyekezetet? Hogy a valóságot gyakran mozdíthatatlannak érezzük, közben meg annyira szeretnénk jobbnak, barátságosabbnak látni?
De hát pontosan ezt tehetjük álmodozás közben! Méghozzá nem úgy, hogy a rosszat jónak mondjuk, hogy becsapjuk önmagunkat vagy bármit eltussolunk. Aki álmodozik – s ezt ugye, szabad akarattal teszi –, többnyire olyasmiről képzeleg, amit kívánatosnak tart. Nincs is semmi meglepő a következtetésben: a megvalósult vágyat elgondolni önmagában is jó. Jó érezni közben a határtalan szabadságot. Igaz, magadban álmodozol, mégis akárkit bevonhatsz: barátról, szerelemről, nagy teljesítményekről álmodozol, és nem ám csak úgy nagy vonalakban! Nem bizony.
Az apró részletekről sohasem szabad megfeledkezni, különben fabatkát sem ér az egész. Ha valaki, mondjuk, arról mereng, hogy nagyon gazdag lesz, de ezt csak úgy, csak addig képzeli el, hogy akkor majd bármit megvehet, megszerezhet, hogy pazar jólétben él, és meg sem járja a gondolat, hogy honnan, miből is lesz az a sok pénz, és pontosan hogyan tudja élvezni a gazdagságát, mikor körülötte megmarad a sok-sok szegénység – nos, szerintem ez az ábrándozás nemcsak buta és felületes, de mindenekelőtt borzasztóan önző is.
Mielőtt elmesélem, hogy nekem mi volt különösen jó az álmodozásokban, bevallom: mindig rengeteg időt töltöttem ezzel, de sohasem éreztem, hogy akár egy perc is elpazarolt volt. Szóval a legjobb és legmulatságosabb, amikor az álmodozások megelevenednek. No, nem varázsszóra, rendszerint nem is azonnal. Azt mondják, az igazán jó és fontos dolgoknak érési idejük van – nem tudom, te hogy fogadod ezt a bölcsességet, én tíz meg tizenkét évesen rettentő türelmetlen voltam, az álmodozásaimmal pedig jócskán előreszaladtam.
Élénken elképzeltem például a majdani családomat – saját gyerekeimet –, csöppet se fukarkodtam a részletek színezésével, s annyira beleéltem magam a jövő-jelenetekbe, hogy újra meg újra csalódottan kellett megállapítanom: én még egy kis vakarcs vagyok, negyedikes, ötödikes, vagy jó, legyen, már hatodikos, de akkor is, mikor lesz mindebből valóság?! A visszatérő csalódások miatt néha kérdéses lett: jó-e még nekem álmodozni. Aztán, mint a mesében, telt-múlt az idő, és elkövetkezett az a bizonyos beérés. Egy nap, kora reggel még mindenki aludt nálunk, óvatosan jöttem-mentem, reggelit csináltam, pakolgattam, és egyszerre azt láttam, hogy minden és mindenki olyan – és pontosan olyan –, ahogy én régen elképzeltem...
Nem hihetem, hogy szamárság volt mélyen belemerülni az álmodozásokba, mert most úgy tűnik: valaha arról is képzelegtem, hogy írok neked, hogy mindezt megosztom veled – sőt, hogy te válaszolni fogsz, és elmeséled, miről szoktál álmodozni, és tapasztaltad-e már, hogy az erősen elgondoltból valóság lett.
fotó | 500px.com
