A szólás egy régi gyerekmondóka eleje. Válaszként használjuk a mikor kérdésre, ha azt akarjuk mondani: soha. A teljes szöveg – majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem, vastag, nagy – ugyanis lehetetlent állít. Fagyos földben, nagy hó alatt semmiféle répa nem terem.
Terem azonban más: népi hiedelmek, szokások, időjárási regulák – szabályok– sokasága. Már azt hittük, a hagyományos paraszti világ elmúltával mindez elveszett, ám korai volt elsiratásuk. A holtnak hitt szokások országszerte éledeznek, sokfelé turistahívogatónak szánják őket. Emberek ezrei kelnek útra, hogy megnézzék a színes látványosságokat: gonoszriogató, bőségvarázsló lucázást, szívmelengető betlehemezést, forgatagos farsangolást, téltemető busójárást.
Dédapáink évszázados tapasztalatokból leszűrt időjárási reguláit éleszteni sem kell. Közülük sok ma is eleven, és a műholdas meteorológia korában is használható. Ki ne hallott volna a Medárd napi zuhét követő negyvennapos esőzésről? Vagy a gyertyaszentelőkor előbújó medvéről? Ha a napsütésben meglátja az árnyékát, visszamegy a barlangjába, és alszik tovább, mert hosszú lesz a tél. (Az időjós medvét ugyan Jókai, a nagy mesemondó találta ki, de nem alaptalanul. Van olyan regula, amely szerint gyertyaszentelőkor ha esik a hó, fúj a szél, nem tart sokáig a tél.)
No de kezdjük az elején!
Télkezdetnek a régiek Márton napját tekintették. Már végeztek a kukoricatöréssel, az őszi vetéssel. A nappalok rövidülése hazakergette a favágókat, vadászokat, halászokat. A hosszabbodó éjszakákból bőven futotta mulatságra. Márton napján ünnepélyesen meggyújtották a műhelyekben a gyertyákat, a gazdasszonyok elnyisszantották a hízott libák nyakát, és este a mesterek gyertyapecsenyével kínálták legényeiket. Újbor dukált hozzá, mert ekkorra megforrt a must, innen a délalföldi Borfujtó Márton elnevezés. Falun a gazdák vendégelték meg libasülttel béreseiket. Ma is ismerős a mondás: aki Márton napján ludat nem eszik, ehetik az bármit, mégis éhezik.
Ekkorra várták régen az első havat, s úgy tudták, ha Márton fehér lovon jő, enyhe tél lesz, ha pedig barna paripán, hó nélkül érkezik, akkor nagy hidegre lehet számítani. A nap névadója, a Pannóniában született Márton, katonából lett püspök, ezért szokták lóháton ábrázolni. Kísérője a népi képzelet szerint nagy, fekete madár: Az Hollót némely nemzetek Szent Márton Madara néven emlegetik.
Ez a dús fantázia a kalendárium komoly szentjeit holmi vidám farsangi menet bumfordi alakjaivá varázsolja. Az a dolguk, hogy közreműködjenek az időjárás alakításában. Ha Márton mégse hozna havat, sebaj, egy hét múlva Erzsébet rázza meg a pendelyét vagyis alsószoknyáját, de ha nem, Miklós szakállából biztosan hullik hó, és ha Katalin kopog (a jégen), karácsony locsog, hallani az öregektől. Katalin jeles határnap, a Katalin-bál a szürettel kezdődő kisfarsang végét jelezte. Az a lány, aki eddig nem ment férjhez, már csak a farsangi lakodalomban reménykedhetett.
Luca a téli napfordulónak, az év leghosszabb éjszakájának hírnöke: Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja. Lucától karácsonyig az egyes napok időjárásának megfigyeléséből következtettek a jövő év hónapjaira. Elvetették a Luca-búzát is, és ha szépen kizöldült karácsonyra, jó termést ígért.
A január és február sem szűkölködik jeles dátumokban. Vince napján a szőlőtermelők lesik, hogy kisüt-e a nap, s megolvasztja-e az ereszről csüngő jégcsapokat, mert ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.
Pár nappal később Pálnak fordulása – a későbbi apostol megtérésének napja – fél tél elmúlása. Egy másik versike szerint: Ha fényes Szent Pál, / Minden termés szépen áll. / Ha Pál fordul köddel, / Jószág hullik döggel. Régen novemberben is tartottak Pál-ünnepet. Hideggel hálónak nevezték, mert ekkor adták ki a vártafát a várőrségnek, a várvirrasztóknak, hogy tüzet rakhassanak a fagyos téli éjszakákon.
Jégtörő Mátyás a nevéhez híven széttöri a jeget, de ha nem talál, csinál. Ám egy régi hiedelem szerint Zsuzsannakor énekelni kezdenek a pacsirták, és ez már végérvényesen a tél végét jelzi.
