Valószínűleg az emberiséggel egyidős a vágy, hogy megörökítsük a mulandó pillanatot. Évezredeken keresztül egyedül a művészet elégíthette ki ezt az igényt, de a művészi ábrázolások sem tudták pontosan visszaadni a valóságot.
A természet hű másolásához a 17. század képzőművészei gyakran használtak camera obscurát (a latin kifejezés sötét kamrát jelent, ejtsd: kamera obszkúra). Ha egy sötét szoba egyik falába kis lyukat fúrunk, az egyenes vonalban terjedő fénysugarak a külső környezetről fordított és kicsinyített képet vetítenek a lyukkal szemközti falra. Ez az optikai jelenség már az antik időktől ismert. A keletkezett kép minőségét a 16. századtól a lyukba helyezett domború lencsével javították. A sötét szobát később lekicsinyítették egy hordozható doboz méretére, és ezzel egyre közelebb kerültek a fényképezőgép felfedezéséhez, amely tulajdonképpen ugyanígy működik.
Számos kísérlet után 1826-ban a camera obscurába helyezett ónlemezen elkészült a világ első fényképe, amely máig fennmaradt. A lemezt több mint 8 órán át világították meg, és különféle anyagokkal kezelték – nem is gondolnánk, milyen bonyolult eljárás volt a fényképezés, hiszen ma egyetlen kattintással a másodperc töredéke alatt elkészül a kép.
Ehhez azonban fel kellett ismerni, hogy a kamerával leképzett kép a fényérzékeny agyagon rejtetten megőrződik, az előhívás hatására láthatóvá, a rögzítés után pedig állandóvá válik. A fényképészet fejlődése során egyre tökéletesítették a módszereket. Már az 1700-as évek elején bebizonyították, hogy némelyik vegyület a fényre érzékenyen reagál. Az ezüstsók fényérzékenységét a középkor alkimistái is ismerték – ezeket pokolkőnek nevezték, mert fény hatására megfeketedtek.
A 19. század közepén Franciaországban fedezték fel a dagerrotípiás eljárást, amelyet világszerte alkalmaztak. Jódgőzben érzékenyített, ezüstözött rézlemezt helyeztek a kamerába, a negatív képet gyertya lángjával melegített higany gőzével hívták elő, és fixírsóoldatban rögzítették. Kezdetben a lemezt 10–15 percen át kellett megvilágítani, ezért portrékészítés közben zenével szórakoztatták a modelleket, és speciális támasztószerkezeteket használtak, hogy mozdulatlanok maradjanak.
Angliában a dagerrotípiával szinte egy időben szabadalmazták a talbotípiát, amelynél fényérzékeny ezüst-vegyületbe áztatott papírt használtak. A két módszer több szempontból is különbözik egymástól. A dagerrotípia nem sokszorosítható lemezre készült, de részletgazdag képet adott, amit gyakran arannyal színezve tartósítottak, és díszes védőcsomagolásban tartottak. A talbotípiával a papír rostos szerkezete miatt kissé elmosódott, de sokszorosítható papírképek készültek. A következő években a két eljárás tovább tökéletesedett, egy újfajta lencserendszer pedig lerövidítette a megvilágítás idejét, és a kamerák váza is könnyebb lett.
Később elterjedt a fényérzékeny üveglemezek használata. Az így készült papírképek gyenge minőségét a rögzítéskor tojásfehérjével javították. Az egyik legnagyobb gyárban, ahol hatalmas mennyiségű fényérzékeny papírt állítottak elő, naponta 68 000 tojást törtek fel kézzel!
A megvilágítás ideje aztán másodpercekre csökkent, de az üveglemezeket a fényképezésre elő kellett készíteni, majd előhívni, mert száradás után használhatatlanná váltak. A fotós csak mozgó műtermével utazhatott külső felvételre. A több mint 100 kilós felszerelést a tehetősebb fotográfusok kocsin szállították; sokan kézikocsin húzták maguk után, vagy a hátukon vitték.
A 20. század elejéig nagyméretű képek készítéséhez óriási kamerákra volt szükség. Ilyen volt a Mamut nevű gép, amely 1900 körül épült Chicagóban (ejtsd: csikágó). A masinába helyezett 230 kg üveglemezzel együtt a gép több mint 600 kilót nyomott, 15 ember kellett a szállításához. 135 x 240 centiméteres képet lehetett vele készíteni.
Az üveglemezt később felváltotta a papírtekercs film, majd a ma is használatos celluloid negatívok. Megnyíltak az első előhívó laborok, és az egyszerűbb gépeket már bárki használhatta. A színek rögzítése sokáig megoldatlan maradt: bár már a 19. század közepén elkészült az első színes kép, a teljes valóságot visszaadó filmre 1935-ig kellett várni.
A fényképezést is jócskán átalakította az elektronika és napjainkban a digitális technika, amelynek segítségével film nélkül rögzíthetjük az objektíven keresztül érkező képet.
illusztrációk | haztajidizajn.blog.hu
