Dorka álmatlanul forgolódott. Nyögött, sóhajtott, meg-megreccsentette az ágyat. Addig-addig, míg apa be nem nyitott.
– Mi az, miért nem alszol?
– Nem tudom – felelte Dorka. – Valahogy nem megy.
Nem is csoda. Napközben még borongós, hűvös idő volt, de most feltámadt a szél. Mégpedig finom, langyos szél. Földszagot hozott meg valami megnevezhetetlen, édes illatot, talán a tavaszét.
– Azért csak próbálj meg aludni – mondta apa.
– Mondom, hogy nem megy. Mit csináljak?
Apa hümmögött.
– Tudod, mit? Vonatozzunk!
Dorka szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Micsoda??
– Hát, ha már úgysem alszunk – mondta apa, és intett Dorkának, hogy üljön föl, aztán ő is fölkuporodott az ágyra.
Törökülésben helyezkedtek el egymás mellett. Halk fütty hallatszott, majd kerekek csikorgása. A szoba lassan elúszott az ágy mellől. Olykor egy-egy világító jelző bukkant elő a sötétből. Váltóállást mutató lámpa, ahogy megvilágítja a szomszédos sínpárt. Állomás épülete. Előtte vastag szemöldökű, vastag bajszú őr. Ahogy elhaladtak ott, megemelintette a kezében tartott kis zászlót, aztán megpödörte a bajszát, és az egyik szemöldökét is.
– Ez azért sokakat zavart – mondta apa. – Ez a szemöldökpödrés.
– Sokakat? – kérdezte Dorka.
– Bizony. Csak úgy dőltek a panaszok.
„Kérem, ez tűrhetetlen! Csináljanak már valamit azzal a bakterrel! Muszáj nekem ezt az állandó szemöldökpödrést néznem? Hallják, ez nem valami gusztusos!”
– És mi történt vele?
– Láthatod. Áthelyezték állandó éjszakai műszakba. Az állomásfőnök nem akart neki felmondani, mert amúgy nagyon megbízható.
Közben felkelt a hold. Hídon haladtak át, széles folyó fölött. A víz ezer meg ezer darabra törte, úgy verte vissza a hold ezüstös fényét. Csónak úszott a vízen. Ketten ültek benne.
– Hát ezek?
– Álruhás királyfi és a szolgája. Mennek a bálba, hogy a királyfi kiválassza a lányok közül a legszebbiket. Csakhogy a minap történt egy kis baleset. Egy gonosz boszorkány feledést hozó varázsitallal kínálta őket, és sajnos, ittak belőle.
– Ami nyilván hatott is… – mormolta Dorka.
Apa csak komoran bólintott a holdfényben.
– És ezt nevezed te kis balesetnek?
– Hát, nem volt nagy. Mert csak azt felejtették el, melyikük a király, és melyikük a szolga. Azóta minden éjszaka áteveznek a folyón, hátha a bálban eszükbe jut.
Dorka valami megoldáson törte a fejét, mert nem szerette a kilátástalan ügyeket.
– Talán úgy van, hogy háromszázharminchárom napig tart a varázsital hatása, aztán eszükbe jut minden. Ugye, így van?
– Azt hiszem, valahogy így van – mondta apa.
Egy-egy ház tűnt fel lassan. Aztán mind több. A vonat még be is ment az egyik kapuján. Áthaladt az udvaron, el a szőnyegporoló mellett. A ház sötét volt, csak a házmesterlakásban pislákolt némi fény. Aztán egy másik kapun ki. A sínek elágaztak, a vonat lassított. Begördültek egy állomásra. Fékek csikorgása, kerekek nyikorgása. Csönd. A vonat megállt. Apa mozdult.
– Gyere, kiszállunk.
– Pizsamában?
– Persze. Itt lehet. Most lehet – mondta apa, de a kislány még vonakodott.
– De minek kiszállni?
– Hogy megvacsorázzunk. Ennek az állomásnak rendkívül jó a konyhája.
– Node apa! Az éjszaka kellős közepén?
Apa megrántotta a vállát.
– Mit csináljak, ha most vagyok éhes?
Ezt el kellett fogadni. Dorka is kiszállt, megfogta apa kezét. Elindultak az állomásépület felé.
Az étterem óriási helyiség volt, Dorka nem is értette, hogy tud elférni abban a kis állomásépületben. Középen hatalmas csillár lógott alá, fénytelenül, csak néhány falikar világította meg – nem is az asztalokat, inkább a régimódi tapétát. Amúgy itt minden régimódi volt. A tányérok, az evőeszközök, a bútorzat. Még a pincér is. Sima, fekete haja középen elválasztva. Fehér vászonkendővel söpört le néhány morzsát az asztalról, amelynél helyet foglaltak.
– Milyen italt hozhatok?
Apa gondolkozott egy darabig, majd csöndesen, szinte félénken kibökte:
– Egy pohár sört kérek. A lányomnak meg almalevet.
A pincér bólintott, és eltűnt a konyha irányában.
Dorka a homlokát ráncolta.
– Apa, tudod, hogy anya nem szereti, ha sört iszol.
– Anya azt nem szereti, ha sört iszom, és elfelejtem megkínálni. De ez csak egészen ritkán fordul elő. Csak hát, anya most nincs velünk. Beláthatod, hogy…
Apa felolvasta az étlapot. Dorka nem volt éhes, de úgy gondolta, az evés is a kalandhoz tartozik. Így aztán ő is a rántottát választotta, mint apa. A pincér visszatért a sörrel és az almalével. Fölvette a rendelést, meghajolt és távozott.
Megjelent a kenyereslány, mert a régimódisághoz az is hozzátartozott, hogy a felszeletelt kenyeret a kenyereslány hozza nagy tálcán. Apa már éppen emelte a söröspoharat, amikor hirtelen megállt a keze.
– De hiszen ez anya!
Valóban anya volt – mégpedig hálóingben. Kicsit csodálkozva, kicsit bosszúsan szólt hozzájuk:
– Hát ti miért nem alusztok?
De már ment is tovább. Dorka elismerően kacsintott, mert a sörért valóban nem szólt. Pedig biztosan észrevette. Anya mindent észrevesz. Nemsokára újból megjelent a pincér, és egy-egy adag rántottát tett az asztalra. Apa – mert ínyenc volt – kevés pirospaprikát szórt a rántottára. Aztán mindketten belemerültek az evésbe. Apa időnként kortyolt a sörből. Dorka igyekezett ugyanolyan szakértelemmel átnézni a poharán, ahogy apa tette a sörrel.
Hanem most mozgás támadt! Három zenész vonult az étterembe. Egy gordonkás, egy klarinétos és még egy, akinél nem volt hangszer. Dorka csak ekkor vette észre a cimbalmot az étterem közepén. A zenészek rövid hangolás után játszani kezdtek. Egyszer csak apa felkiáltott.
– Nahát!
– Miért nahát? – kérdezte Dorka.
– Ezeket a muzsikusokat ismerem! Méghozzá név szerint.
A szomszédos asztaloknál pisszegtek, hogy pssszt, csss, nem halljuk a zenét. Apa suttogva folytatta.
– Császár úr, Somborjai úr, Mitkó úr.
– Honnan ismered őket?
– Abban a vendéglőben zenéltek, ahová anyával sokat jártunk egy időben. Nagyon szépen muzsikáltak. Csak aztán a tulajdonos kitette a szűrüket.
– A szűrüket?
A kitett szűrű zenészek most mintha meggörnyedtek volna apa visszaemlékezésétől.
– A tulajdonos kiszámította, hogy a gépzene olcsóbb, mint három ember bére. Felmondott nekik.
Maguknak pedig fel is út, le is út, hallotta Dorka nagyon távolról. Apa folytatta.
– Járták az éttermeket, vendéglőket, sörözőket, de sehol sem kellettek. Ki alkalmaz ma már élő zenészeket, amikor ott a magnó, a lemezjátszó? Ilyeneket mondtak a tulajdonosok. Akadt ugyan, aki egymuzsikust még csak felvett volna. Mondjuk, Császár urat. Vagy Somborjai urat. Esetleg Mitkó urat. Csakhogy a zenész uraknak volt bizonyos elképzelésük a barátságról. Az összetartásról. Vagy együtt, vagy sehogy.
– Aztán mi történt? – kérdezte Dorka.
– Járták a várost, de sehol nem akadt munka. A végén egy pályaudvaron találták magukat. Az egyik félreeső sínpáron megláttak egy régi kocsikból álló vonatot. A kocsisor elején gőzmozdony állt. Összenéztek: igen, ez jó lesz. Aztán a vonat megindult, ők meg utaztak, utaztak, míg le nem szálltak…
– …ezen az állomáson – vágott közbe Dorka.
Apa bólintott, majd a magasba emelte a söröspoharat, így köszöntötte a zenészeket. Egyikük – talán Somborjai úr – játék közben odahunyorított apának.
– És itt… – szólt Dorka kérdően.
– Megbecsülik őket – mondta apa. – Kiváló helyük van.
Ez megnyugtatóan hangzott.
Újból felbukkant a kenyereslány – ezúttal üres kézzel. Odalépett az asztalukhoz, megigazította az asztalterítőt, valahogy úgy, ahogy Dorka takaróját szokta megigazítani. A zenészek, akiket itt megbecsülnek, akiknek kiváló helyük van, ódon keringőbe kezdtek, Dorka pedig úgy érezte, mintha anya csakugyan betakarta volna. Még belenézett a poharába, és látta, hogy az almalé felszínén, mint muslinca, pici csónak halad, de még így is kivehető volt, hogy a csónakban egyvalaki evez, egy másik valaki pedig, koronával a fején, feszes tartásban ül. Meg akarta mutatni apának, de apa felállt az asztaltól, és távolabb beszélgetett valakivel. Vagy anyával, vagy a zenészek egyikével. De talán inkább a zenészek közül valakivel. De melyikükkel? Császár úrral? Somborjai úrral? Mitkó úrral? Különben meg mindegy, gondolta Dorka, és elaludt.
