Utazunk a villamoson.
Megyünk a mama barátnőjéhez,
akinek van egy igazi nyula,
nemcsak húsvétkor,
hanem karácsonykor, meg agusztuselsején,
meg gyereknapon is.
Szóval egész évben jön nála a nyúl,
meg megy, jön-megy a lakásban
ez a tappancsos, mint egy ember,
olyan értelmes szemmel,
és azt mondja a nézésével:
„Most mit vagytok úgy oda ettől az emberkedéstől?!
Gyorsabb is vagyok, mint ti,
meg okosabb is…
Mert igaz ugyan, hogy összevissza
harapdálom a Jutka-pálma leveleit,
de csak bosszantásból.
Nincs annál viccesebb,
mint amikor egy gazdi dühöng,
elváltoztatott hangon magyaráz nekem,
azt hiszi, értem az embernyelvet
és nem szagok után tájékozódom…
A kezével úgy hadonászik, ahogy én a fülemmel (néha)!
Forog körülöttem a világ,
ezt szeretem,
mindenki rám figyel,
még a másik gazdi is, pedig ő egész nap egy fülén lógó,
csillogó kis állatkához beszél, jobban szereti, mint engem.
De hiába a dühöngés!
Semmit se tudnak csinálni!
Lereszelik talán a fogamat? Vagy mit, mégis?”
Hát ilyen okoskodó ez a nyúl,
a mama barátnőjének a törpenyula.
Ott lakik a Meselényi utcai megállónál,
ahol biztosan sok mesefigura él,
csak szerintem nappal nemigen merészkednek az utcára,
mert én még eggyel sem találkoztam,
pedig gyakran megyünk arra,
és akkor nagyra, mindig nagyra nyitom a szemem.
(illusztráció | 500px.com)
