Mit gondolsz: miért sír ez a kislány? Mitől olyan kétségbeesett? Miért öleli olyan szorosan a verdeső állatot, mintha soha többé nem akarná elengedni? Félti valamitől kedvenc szárnyasát, vagy inkább kapaszkodik belé? Melyiküknek van nagyobb szüksége a másikra?
Egyáltalán: létezhet barátság állat és ember között? Meg lehet-e nyugtatni a testi érintés varázserejével és csitító-gyöngéd szavakkal egy közmondásosan „szűk agyú” baromfit? Vagy csak a mesékben létezik „vadakat terelő juhász” és jámbor kis herceg, aki a tyúkok rémével: a rókával barátkozik?
Szerinted egy mélyen érző kisgyerek hogyan értheti meg és fogadhatja el, hogy az ember számára a tollas, csipogó jószág végső soron tenyészállat, táplálékának része, így hiába oltalmazza elkeseredetten, nem mentheti meg?
Igen, mindez és még sok hasonló kérdés kikívánkozhat belőlünk e fotó láttán. A szenvedélyes ragaszkodásnak százféle oka lehet. Talán ahányan megnézik a képet, annyi történet születhet a fényképen megörökített helyzetről, a kislány és védence kapcsolatáról. Akármi legyen azonban a kép története, sokkal fontosabb, hogy a jelenet a maga fölzaklató némaságában, magyarázat nélkül is szíven üti, azonosulásra készteti mindazokat, akik látják. Az erős érzelmek pedig megindítják, megmozgatják fantáziájukat. A tiédet is, ugye?
Úgy érezheted: valósággal megérint, a vonzáskörébe von, „megszólít” a kép – s ahogy nézed, saját életed hasonló pillanatai elevenednek meg lelki szemed előtt. Rajtad múlik, hogy ez megtörténjen, a fogékonyságodon. Végül is azon: milyen vagy, ki vagy, észreveszed-e, vagy átsiklik pillantásod az alkotáson.
„Jól csak a szívével lát az ember” – mondja a szeretetre szomjazó róka Saint-Exupéry (ejtsd: szentekszüpéri) regényében. S így van ez mindenkor, ha fotót vagy filmet nézel, színházban ülsz, könyvet olvasol, zenét hallgatsz, és így van a hétköznapi életben is.
A sorsunkra rádöbbentő felismerést a művészet nyelvén úgy nevezik: katarzis.
fotó | Horváth Dávid
