Milyen szép, ha többen együtt zenélnek – érezhetjük, mikor emberek közös muzsikálásában gyönyörködünk. Ha jobban odafigyelünk, észrevehetjük: egyszer ugyanazt játsszák vagy legalább hasonlót, másszor mintha veszekednének, olyan eltérő a „mondanivalójuk”. Nem zavarják ilyenkor egymást?
Ha valaki életében először énekel vagy játszik együtt több szólamban másokkal, bizony beleakadhat a füle a társai muzsikájába. Tapasztalt zenész élvezi, hogy néhol alkalmazkodnia kell, máshol meg inkább ő irányítja a zenei történéseket. Hiszen a témák kifejlődnek, összeütköznek egymással, megbarátkoznak, összefognak megint. Néha az egyik hangszer dalol és a többi kíséri, néha azonos fontosságú dallamokat játszik minden szólam, vagy utánozva, követve egymást, vagy épp szinte elbeszélnek egymás mellett, ki-ki csak a maga „igazát” hirdeti.
A kis csoporttal előadott muzsikát kamarazenének hívják az olasz camera (szoba) szó nyomán, mert így zenéltek a kastélyok „szobáiban”. A művészek azért szeretik a kamarazenét, mert nemhogy zavarják egymást, inkább mint a játékban a labdát, gurítják, átadják a hangokat, a motívumokat. Mivel nem mindig gépiesen egyformán játszanak egy darabot, hanem minden alkalommal kicsit másként, frissen reagálhatnak társaik zenei mozdulataira, alkalmi lassításaikra, gyorsításaikra, halkításaikra, hangosításaikra. Minden korban szívesen írtak a zeneszerzők olyan kamarazenét, amelynek középpontjában az esetleg épp általuk megszólaltatott billentyűs hangszer (korábban csembaló, később zongora) állt, de a kamaramuzsika királynőjének a vonósnégyest tartják: két hegedű, mélyhegedű és gordonka kvartettjét. A maga módján kamarazenél a paraszt- vagy cigányzenekar, s korunkban a beat-, pop- vagy rockegyüttes is.
Amikor még nem volt rádió, lemezjátszó, szívesen kamarazenéltek otthon a polgárok. Ők még kirándultak a hangok világába. Ma már öröm, ha valaki szívesen hallgat kamarazenét – pedig az nem több, mint kirándulás helyett természetfilmet nézni...
