máj 30 2011

Bujtor László | A GYŰRŰSZIGETEK REJTÉLYE


Láttad már a pocsolya felszínén szétfutó hullámot gyűrűt rajzolni? Az óceánok tükrén – mint óriás pocsolya óriás felszínén – e kicsiny körökhöz hasonló kőzetgyűrűk, trópusi szigetek találhatók. Ezeket atollnak hívjuk. Szimmetrikus felépítésük, sokszor tökéletes kör alakjuk rejtélyes eredetre vall: a partjaik felé közeledő hajósok évszázadokon át csak hümmögtek, hogy mi ez. Félve kötöttek ki, mégis vonzották őket a kör alakú, kókuszpálmás szigetek. Aztán a tudósok is törték a fejüket – sokáig eredmény nélkül.




A szigetek anyagának megismerése volt a rejtély megoldásához vezető első lépés. A csodálatos, a nap fényét szikrázó tisztasággal visszaverő hófehér homok egykor élt korallok felmorzsolódott mészkőváza. Ám korallok jókedvvel csak a trópusi sekélytengerekben tenyésztek, míg a gyűrűszigetek több ezer méteres mélységből emelkedtek föl a víz színéig. Ezredévekig lebegtek volna a korallok? Nem! Azok bizony kényes lények, csak szilárd kőzetfelszínen óhajtanak megtelepedni… Akkor hát?

A rejtély tovább bokrosodott. Aztán 1831-ben egy angol fiatalember, Charles Darwin hajóra, egy recsegő-ropogó vitorlásra szállt, hogy alig huszonkét évesen, kíváncsi és nyitott fiatalként világ körüli útra induljon. Száznyolcvan éve egy fiatal tudós élete eléggé egyhangú volt (mégsem unalmas) a tengerjáró vitorlás fedélzetén. Két kikötés között hetek teltek el, közben az élettér csak arra a terasznyi deszkafedélzetre és kamrányi kajütre korlátozódott, amit egy vitorlás nyújthatott.

Akkoriban nem volt persze sem rádió, sem tévé, még MP3-as lejátszó sem. Az időt a nap járása és a fedélzetmester sípszavai tagolták. Darwin a hajó kapitányának beszélgetőtársa volt, fizetsége pedig a teljes ellátás. Idegen partokhoz érve szabadon végezhetett kutatásokat, bejárhatta az ismeretlen tájakat, ismerkedhetett kőzetekkel, növényekkel és állatokkal. De nemcsak rácsodálkozott a természet szépségeire – érteni is akarta, amit látott. Korának legkorszerűbb természettudományos műveit vitte magával az útra, és olvasott, olvasott, gondolkodott.



Földünk története hosszú, és felszíne lassan, de folyamatosan változik. Hogy ezt miért nem látjuk? Mert emberi szem számára minden észrevehetetlenül lassan történik. A tengerek sem állandóak! Felszínük lassú ritmusban süllyed és emelkedik, s akár el is tűnhetnek a Föld színéről.

A Csendes-óceán déli vizein hajózva Darwint olvasmányai és az óceán több kilométeres mélyéből magasba szökkenő, gyűrű alakú korallszigetek egyaránt ámulatba ejtették. Az állandó mozgásban és működésben létező Föld gondolata, a korallállatkák és a gyűrű alakú szigetek hármasán töprengve azt kérdezte: lehet, hogy a korall egy vulkáni kúpra telepedett? Ez megmagyarázza a gyűrű alakú sziget keletkezését! De akkor hová tűnt a vulkán?

Úgy okoskodott, hogy a tengerből réges-régen kiemelkedő, hamut, lávát és köveket dobáló, tengert dübörögtető vulkán oldalán, jóval a vízszint alatt megtelepedtek a korallok. Lassan, évről évre, centiről centire emelték korallbokraikat a vulkán vízszint alá nyúló lejtőin az éltető nap, a vízfelszín felé. Ám az örökre elszunnyadó zord óriás, a vulkán egykor meleg teste, izzó kőzetgyomra hűlni kezdett, s ahogy hűlt, zsugorodott és töpörödött a vulkán teste, a kihűlő és nehezebbé váló kúp lassan süllyedt tengermélyi bölcsőjébe, ahonnan egykor a felszínre tört. A vulkán kúpja, csúcsa évmilliók alatt eltűnt a víz alatt. Nem így az egykori lejtőin, kör alakban fejlődésnek indult élővilág, és a tápláló korallok! Kitartóan építették vázukat a felszín felé. S milyen érdekes: a vulkáni kúp süllyedésének tempója nagyjából megegyezik a korallváz épülésének sebességével. A kettő versenyre kelt, s az eredmény: az emelkedő korallzátony megőrizte az egykori vulkáni kúp víz alatti alapjának átmérőjét, ott, ahol a korallok először megtelepedtek rajta!


A verseny tempója igen lassú volt: egy év leforgása alatt néhány milliméteres, legfeljebb centiméteres nagyságrendű mozgásról van itt szó. A természetnek sokkal több ideje van, mint nekünk. Míg te elvégzed az iskolát, és hetven-nyolcvan centimétert nősz, a korallok még tíz centit se magasodtak… Egy gyűrűsziget korát nem években, hanem évmilliókban mérik! Annyi idő alatt pedig jócskán megnőnek, fenntartják és nevelik élő építményüket, amit mi gyűrűszigetként csodálunk meg.

Darwin elgondolásának igazolására száztíz évet kellett várni. Ennyi időre volt szükség, hogy a tudósok műszereikkel az óceánok mélyére tudjanak fülelni. Ugyanazt a módszert használták, mint az orvos, amikor meghallgatja a hátadat: megkopogtat, és a visszaverődő hangot egy érzékeny műszer a füléhez vezeti. A földet kopogtató orvost geofizikusnak hívják, és a földrengéshullámokat figyeli. Hallgatózni pedig víz alatti mikrofonokkal, a hidrofonokkal szokott. A földrengéshullámok megkopogtatják a kőzeteket, és a visszaverődő jelek alapján a geofizikus képes a kemény sziklákat, kőzetté dermedt üledékeket megvizsgálni.

Így állapították meg a tudósok, hogy a kókuszpálmák gyökerének támaszt és táplálékot adó korallhomok alatt több száz méterre ott a kemény alap, az egykori vulkán elsüllyedt roncsa. Száztíz év elteltével bebizonyosodott: Darwin elmélete helyes. Az atollok, az óceánok csodálatos gyűrűszigetei valóban egykori vulkánon megtelepedett korallok vázának felhalmozódásával jöttek létre.

SZITAKÖTŐ | 2008-3 | ŐSZ


A bejegyzés trackback címe:

https://szitakoto.blog.hu/api/trackback/id/tr702926736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása