aug 22 2011

pegazus hátán ... A DÉMONSEREG



 

Mai utunkra gondosan készülj: nem árt, ha sapkát teszel a fejedre, napszemüveget biggyesztesz az orrodra, és jól bekened magad napkrémmel, hogy az erős nyári fénysugarak ellen védve légy. Pattanj Pegazus hátára, és kicsit simogasd meg a sörényét: tudod, a lovak nem igazán szeretik a vizet, bár ügyesen úsznak. Szorítsd össze a szemed egy pillanatra, és mikor kinyitod, azt is megérted, miért emlegetem a vizet: olyan városba érkeztünk, amelynek házai a tengerben állnak, és lakosai busz meg villamos helyett csónakkal közlekednek.

Szárnyas paripád a Szent Márk téren ereszkedik le, és egy pillanat alatt körbeveszik a galambok – úgy látszik, a levegő vándorainak sok közös témájuk lehet, mert a szemtelen madarak szinte ellepik Pegazust, mintha ő is a bazilika előtt álló szobor volna. Hagyjuk, hadd csevegjenek, s amíg Velence ódon utcáin és hídjain kalandozol, elmesélek egy réges-régi történetet, amit a gondolások még ma is emlegetnek a csónakjukba ülő turistáknak.





Élt egyszer egy öreg, szegény halász Velencében, akinek a hálóján és a csónakján kívül semmi egyebe nem volt. Napközben a tengeren halászott, éjszakára pedig a város egyik fehér márványhídja alá húzódott a csónakjával. Így éldegélt szerényen és békésen, míg egyszer sosem látott, szörnyű vihar tört ki, és három napon át tombolt a városban. A víz egyre feljebb és feljebb emelkedett, és azzal fenyegetett, hogy elönti egész Velencét. Szegény halász hiába kötötte csónakját a hídhoz, a víz eltépte a kötelet és kisodorta biztonságos menedékéből. Csak nagy nehezen tudott megkapaszkodni a rakpart lépcsőjében, s ott várta csuromvizesen, hogy a vihar alábbhagyjon. Egyre sötétebb és komorabb éjszaka lett, kis csónakját magas hullámok csapkodták, amikor egy ismeretlen férfi szólította meg, akit azelőtt sosem látott a városban.

A férfi arra kérte, szállítsa el egy közeli templomhoz, de a halásznak nem akaródzott vízre szállni, amíg ígéretet nem kapott, hogy busásan megfizetik a fáradozását. Elindultak hát, és furcsamód a csónak körül a víz csitulni látszott. Szerencsésen elértek a templomhoz, ahol egy szép, fiatal lovag csatlakozott hozzájuk. A utazás azonban még nem ért véget, az ismeretlen parancsára a halásznak egy távolabbi templomhoz kellett eveznie. Hiába könyörgött, hogy gondolja meg, mit kíván, hiszen mind a sötét hullámok közt vesznek, a férfi nyugalomra intette a halászt, aki rettegve bár, de engedelmeskedett. Legnagyobb megdöbbenésére minden baj nélkül partot értek. Egy idős püspök szállt a csónakba, s az ismeretlen ekkor ismét a halászhoz fordult. Ezúttal a nyílt tengerre kellett eveznie. A szélviharban a kis csónak alig látszott az emeletes hullámok között. Ahogy kiértek a tengerhez, a halász egy hatalmas gályát pillantott meg, amelyen szörnyűséges démonok zsúfolódtak. Üvöltésük túlsivította a szelet, és a fenyegető sereg egyenesen a város felé tartott.



Szegény halász rémülten térdre hullott, mert azt hitte, itt a vég, de az ismeretlen férfi, a fiatal lovag és az öreg püspök nyugodtan szemlélte az ördögi gályát. Majd mindhárman keresztet vetettek, és a démonhajó óriási mennydörgés kö-zepette elsüllyedt a tengerben. Abban a pillanatban elcsitult a vihar, s a halász visszavitte mindhárom utasát. Utoljára az ismeretlen férfit tette partra, s kérte a megígért fizetséget.

– Igazad van, jutalmat érdemelsz, mert tudd meg, ma éjszaka megmentetted a várost – mondta a férfi. – Különös utasaid voltak: én Márk vagyok, a város védőszentje, a fiatal lovag a bátor Szent György, az idős püspök pedig a jó Szent Miklós. Hármunk ereje kellett, hogy legyőzzük a Velencére törő démonhadat. Menj hát el a városi tanács fejéhez, a velencei dózséhoz, beszéld el, mi történt, és ő majd illendően megjutalmaz.



A halász azonban aggodalmasan rázta a fejét.

– Nem lesz az jó, uram. Ugyan, miért hinne a velencei dózse egy szegény halásznak?

Szent Márk lehúzta hát a gyűrűjét, és átnyújtotta a halásznak.

– Ha kételkedik a szavadban, mondd, hogy nézze meg a városi kincstárat: hiányzik Szent Márk gyűrűje. Aztán mutasd fel, s tedd hozzá, hogy én küldtelek.

Úgy is lett. A dózse eleinte valóban nem hitt a halásznak, de amikor látta, kinek a gyűrűjét hordozza, elrendelte, hogy tartsanak nagy ünnepséget a várost megmentő szentek tiszteletére. A halász nagy halom aranyat kapott és kizárólagos jogot, hogy a velencei tengerpart, a Lido ezüstös homokját árusítsa. Igen gazdag ember lett, de továbbra is a csónakjában élt, a fehér márványhíd alatt. Halála után a velenceiek egy kis képet faragtattak róla a híd lábába, hogy mindenki emlékezetében tartsa a szegény halászt, aki megmentette a várost a démonoktól.

pegazus hátán



fotó | René Margit

  SZITAKÖTŐ | 2009-2 | NYÁR   


A bejegyzés trackback címe:

https://szitakoto.blog.hu/api/trackback/id/tr43171365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.