ápr 18 2011

Békés Pál - A LOVAG ÉS AZ ÁRNYÉKA


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lovag, úgy hívták, Bonifác. Kezdőnek számított, éppen csak nekikezdett a mesterségnek. Ha most valaki azt kérdezné, pontosan mi is volna egy lovag mestersége, a válasz egyszerű: az a dolga a világban, hogy küzdjön a gonosz ellen, tegye a jót, gyámolítsa az árvákat, a gyöngéket és más efféléket. Legalábbis így vélte Bonifác atyja, a messze földön nevezetes Bendegúz. Ő is atyjától örökölte a nemes gondolatot, a híres Balambértól, az meg az ő atyjától, Boldizsártól, az meg az övétől, Bodomértól és így tovább, vissza az idők kezdetéig.




Bonifác atyja tehát, amikor fia már tudott bánni a karddal, lándzsával, íjjal-nyíllal és más hadiszerszámokkal, és szíve is tele volt emelkedett gondolatokkal, ahogyan illik és kell, behívatta utódját és örökösét a tágas nagyterembe.

- Daliás ifjúvá cseperedtél, fiam, Bonifác. A mai nappal megkezdődik képzésed utolsó, legfontosabb szakasza. Mától kezdve három éven át kóbor lovag leszel, azután hazatérsz hozzánk. Itt ülünk majd a nagyteremben úgy, mint most, én és anyád… – itt tétován körülnézett – Anyád? Hol az anyád?

Ekkor szaladt be a konyháról Bendegúz felesége, a kerekded Begónia, aki éppen az útra való hamuban sült pogácsát gyúrta, szaggatta a fiának. Mert hát – ezt talán már korábban is illett volna említenünk – az ősi család az idők során úgy elszegényedett, hogy egyetlen szolgáló sem maradt a düledező lovagvárban, maguk sütötték a pogácsát, foldozták a lyukas tetőt és patkolták az egy szem kókadt lovat.

- Menj, amerre a lábad visz, és térj haza hozzánk dicsőséggel – búcsúzott Bendegúz.

Bonifác indult volna, de szöget ütött a fejébe az atyai buzdítás: amerre a lábad visz.

- Hát a ló? – kérdezte. Úgy remélte, hogy paripa nyergében ügethet ki a várból a korhadt felvonóhídon, végül is a lovag attól lovag, hogy lovon ül…

Bendegúz szomorúan csóválta a fejét.

- Azt nem adhatom – mondta. – Ő az utolsó kincsünk. És sánta. Meg náthás. És hasogat a feje. Adtam neki fejfájport, de nem használt, pedig olyan erős, mint a lórúgás.

- De hát – morogta elkedvetlenedve Bonifác. – Csak így egy szál magam…?

- Egy kóbor lovagnak szembe kell néznie a magánnyal – intette atyja. – De azért lesz kísérőd.

- Kicsoda?

- Az árnyékod.

- Az árnyékom!?

- Az – mondta Bendegúz. – Becsüld meg, ilyen hű társad nem akad, amíg élsz.
 


Bonifác ekkor sok mindent gondolt atyjáról, ám e gondolatokat nem szedjük csokorba, mert akadt köztük illetlen is.

Messze volt már a családi vár, hegyek, völgyek, tavak, mocsarak maradoztak el Bonifác mögött, aki időközben igazi kóbor lovaggá érett: ruháját eső verte, nap szítta, csizmáján öklömnyi lyuk tátongott, azon kukucskált ki a nagylábujja, ha nézelődni támadt kedve.

Útközben találkozott manóval, boszorkánnyal, kobolddal, árva lánnyal, egyszer sárkányt is látott, de szerencsére kicsi volt, ráadásul gyáva, és elfutott. Bonifác tette a jót, gyámolított, őrzött és védett, tette, amit kell. Az úti találkozások rövidek voltak, egy-egy gyors kaland és a manók, boszorkányok, koboldok, árva lányok továbbálltak nyomban. Csak egy valaki tartott ki mellette rendületlenül, az árnyéka.

Bonifác néha beszélgetett vele. Az árnyék inkább csak ismételgette, amit az ifjú lovag mondott neki – a szava akár a visszhang. Éles elméjű éppenséggel nem volt, csak hűséges.

Bonifác néha kötekedett vele, ugratta, butának nevezte, de az árnyék csak tűrt némán, és vele tartott sivatagban és hómezőn, szárazon és tengeren.

Végül egy különösen fárasztó nap végén, alkonyatkor, amikor a láthatár szélén billeg a nap, és hosszúra nyúlnak az árnyékok, és Bonifác holtfáradt volt, és halálra unta magát, egyszerre csak odavetette az árnyékának:

- Most figyelj, tökfej! Ilyet még nem láttál!

Azzal hopp! Átugrotta.

Így történt, ahogyan mondom: Bonifác átugrotta a saját árnyékát.

Az árnyék megdermedt a döbbenettől. Bonifácot lázba hozta saját leleményessége, és öröme, hogy mi mindenre képes. Oda-vissza szökkent az árnyéka fölött, odalett a fáradtsága, szinte dalolt örömében: – Mit szólsz, tökfej? Mit szólsz hozzám?! Hát ki az, aki képes átugrani a saját árnyékát? Én! Kerek e világon egyedül csak én!

Ekkor hirtelen hörrenés hallatszott a földről, sértett, sírós, felháborodott: – Ami sok az sok! Kikérem magamnak!

Bonifác ugrált, mint a bolond, ide-oda, oda-ide, és egyszerre azon kapta magát, hogy a semmit szökdécseli körül. Az árnyéknak nyoma veszett.

Persze, hiszen közben lebukott a nap és beállt az éj. A kóbor lovag a köpenyébe burkolódzott és aludni tért.

Reggel, amint pirkadt, Bonifác újra nekivágott az útnak. És lassanként különös érzés kerítette hatalmába. Hiányérzet. Körülnézett, és látván látta, hogy nem lát semmit. A nyomdokában haladó, hol előtte, hol mögötte bóklászó, szökdécselő fekete folt nem volt sehol.

Megszökött az árnyékom… gondolta Bonifác. Nyilván megsértődött… Megfeküdte a gyomrát, hogy átugrottam. Fellázadt. Hihetetlen. Nemcsak tompa agyú, hanem még humorérzéke sincs. Na, nem baj, majd elunja magát és visszajön. Elvégre mihez kezd egy magányos árnyék? Ha egymagában van, akkor tulajdonképpen nincs is, mert hát kinek-minek az árnyéka volna akkor?

Vándorolt tovább, de egyre nehézkesebben, fáradtabban lépkedett. Déltájt erdő szélére ért, és leheveredett egy fa tövébe pihenni. Gondolta, egy fertályóra alatt összeszedi magát, de a fertályból egész óra lett, és akkor is nehezen tápászkodott fel. Mintha elpárolgott volna az ereje.

Lépni is alig tudott, imbolyogva állt az erdei ösvényen. És ekkor, mintha csak egy fáról hullott volna, egy törpe termett előtte. Szembeszökően kicsi volt, az átlagtörpe fele, ha ugyan lehet a törpéket átlagolni.

- Hát te? – kérdezte Bonifác.

- Miért nem inkább te? – vágott vissza hetykén az aprólék. – Én Buldózer vagyok, erdőkerülő törpe, az a dolgom, hogy megóvjam az illetéktelenektől az erdőt. Te illetéktelen vagy, tehát nekem van jogom megkérdezni, hogy „hát te?”, és egyben fel is szólítalak: tágulj innen!

Bonifác úgy gondolta, egyetlen legyintéssel félresöpri útjából az átlagnál is kisebb Buldózert, az azonban hirtelen elbődült.

- Kezet emelsz rám? Azt is megbánod, hogy megszülettél! – és rohamra indult. Igen lendületes, csupaizom törpe volt. Egy pillanat alatt elérte Bonifácot, ám e pillanat elég volt ahhoz, hogy a törődött lovag észrevegye: különös feketeség száguld a támadó nyomában, aránytalanul hosszú sötét folt – egy árnyék! Az ő árnyéka! Az övé, Bonifácé!
Ó, a hitszegő! Hát nem elszegődött a törpéhez!?

De szólni már nem jutott ideje, hanyatt feküdt a földön, és mellén ott toporzékolt az erdőkerülő. A lovagnak moccani sem volt ereje, szégyenszemre maga alá gyűrte a csupaizom Buldózer.

- Áruló – nyögte a lovag.

- Én? – hördült az aprólék. – Nem elég, hogy betörsz az erdőmbe, még káromolsz is? Majd én móresre tanítalak! – és püfölni kezdte a lovagot. Ide-oda nyaklott szegény Bonifác feje. Lepergett előtte élete, látta önmagát, amint vívni és lándzsát vetni tanul a gazos várudvaron, látta atyját és anyját az erősen felújításra szoruló lovagteremben, a sánta, náthás lovat a szebb napokat ért istállóban, és tudván tudta, hogy itt végzi az ismeretlen erdőben, a kíméletlen Buldózer, a csupaizom erdőkerülő törpe durva csapásai alatt.

És akkor egyszerre megmoccant a karja. Előbb az egyik, azután a másik. Megfeszítette izmait. Majd felpattant a földről, és úgy rázta le magáról a nekivadult törpét, mint a kutya a vizet.



Buldózer megrettent, futni kezdett, úgy szedte apró lábait, hogy Bonifác akkor sem érte volna utol, ha akarja.

- Megmondalak a papámnak! – visította, és eltűnt egy páfrány alatt.

- Na, képzelem, mekkora a papád… – mondta Bonifác.

Óvatosan lenézett, és igen, azt látta, amire számított, amire szívrepesve várt. Ott volt az árnyéka. Épp oly hosszan, és feketén és megnyugtatóan, mint azelőtt.

- Köszönöm – mondta Bonifác – köszönöm, hogy visszatértél hozzám.

- Nem nézhettem tovább, hogy mit művel veled.

- Nélküled olyan vagyok, mint egy félember.

- Én is nélküled – hangzott a földről. – Mint egy félárnyék.

- Ne haragudj, hogy megsértettelek... Tréfának szántam.

- Hát én nem nevettem – mondta az árnyék.

- Tudod, milyen szörnyű érzés volt egymagamban lenni, csupaszon és elhagyatva?

- Tudod, milyen szörnyű érzés volt más nyomában járni? Ráadásul egy törpe mögött kullogni?

- Bocsánatot kérek. Felejtsd el.

- Csak akkor tudom elfelejteni, ha egyenlítek.

- Tessék – mondta a lovag. – Kijár neked.

A sötét folt kicsit eltávolodott, hogy könnyedén nekifuthasson, azután felemelkedett és felröppent – az árnyék átugrotta a saját gazdáját.

Fölnevettek, átölelték egymást, és tudták, hogy többé el nem hagyja egyik a másikát – ugyan ki másra számíthatnának a rájuk váró végtelen vándorúton.
 

Rajzold le a lovag családfáját! Figyeld meg a neveket! Mit veszel észre? Képzeld el, hogy Bonifác megnősül és fia születik. Tudnád folytatni a családfát?

  SZITAKÖTŐ | 2008-2 | NYÁR  

 


A bejegyzés trackback címe:

https://szitakoto.blog.hu/api/trackback/id/tr602836737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.