Aludtál már hóban? Én igen, s ha most azt gondolod, hogy nagyon fáztam, tévedsz. A hó alatt remekül lehet aludni (hálózsákban persze!). Azért mondom, hogy alatta, mert ha ráfekszik az ember, csakugyan fázhat, hisz ahol hó van, ott hideg is van. A vastag hóréteg azonban védelem a hideg ellen. De hogyan kerül valaki a hó alá?
Ha egy túrán a téli erdőben kell éjszakáznod, időben válassz helyet; legjobb a magas fekvésű, mégis szélárnyékos erdőszél, egy sűrű bokros vagy fenyves alja, s ha lehet, a táborhely keletre nézzen, hogy a felkelő nap első sugarainak melege elérjen. Jó, ha lefekvés előtt száraz tüzelőt gyűjtesz: behavazott tájon a fák alsó, elszáradt ágaiból törhetsz. Különösen alkalmas erre a fenyő, mert ága könnyen gyullad, gyorsan ég, hamar ad meleget. A fenyvesekben kosárszámra heverő tobozt nehéz meggyújtani, viszont ha sikerül, remek, „hosszú” parazsat ad. Télen a nap melegét pótolja a korán reggel rakott tűz, amin esetleg vizet forralhatsz. Zúzmarás reggeleken a tea szinte nélkülözhetetlen, átmelegít belülről, s míg tartod a csészét, ujjaidat átjárja a forróság. A tűznél meg átmelegedhet egész tested.
De mindez vajmi keveset ér, ha nincs hó és hálózsák.
A hálózsákot nem mindenki szereti, mert teljesen zárt, ha belebújsz, csak a fejed látszik ki belőle, de ha akarod, még azt is behúzhatod. Hálózsákban persze rendszerint a szabad ég alatt alszunk, és ilyenkor a zártságért bőségesen kárpótol, amit magunk körül látunk: a tágas erdő, a vad járta rét, ha magaslati helyen táborozunk, a pompás kilátás, s bárhol legyünk is, tiszta időben a fölénk boruló, csillagokkal díszített téli égbolt! Nekem, szerencsémre, norvég hálózsákom van, ami a világ legjobb hálózsákjai közé tartozik, mivel természetes anyagból készült a bélése, nevezetesen a pehelyréce pehelytollaiból. Ezt az északi récefajt néhol dunnarécének mondják, de a régi név nem a Dunára utal, hanem a dunyhára. Régen a dunyhákat és a párnákat kacsatollal bélelték. Fogták a madarakat, és a legfinomabb pehelytollaikat kitépték – ezt nevezték kacsafosztásnak. No, azért nem történt olyan nagy baj, mert a tollak gyorsan visszanőnek.
A pehelyréce tolla azért olyan finom és meleg, mert azokon a mindig szeles és fagyos, tengerparti, tundrai területeken, ahol él, szükség van az ilyen tollruhára – de nemcsak a madárnak, a tojásoknak is. Az egyik legnagyobb veszedelem – a ragadozókon kívül – a kihűlés. (Ezért kell ügyelni, hogy ha véletlenül madárfészekre bukkanunk, ne riasszuk meg a kotló madarat, ne maradjunk huzamosan a fészek közelében, mert minden perc növeli a tojások kihűlésének kockázatát, s ha egyszer kihűltek, a madár hiába ül vissza rájuk.) A pehelyréce a zord tájon különös gonddal védi tojásait. Más madárfaj egyedei is bélelik, szigetelik a fészket, de olyan mennyiségű tollat ritkán találni náluk, mint a pehelyréce otthonában. Ráadásul a pehelyréce a saját tollait használja, vagyis a kacsatépést saját maga végzi. Ha kénytelen elhagyni a fészket, gondosan betakargatja a tojásokat, hogy azok egyáltalán nem látszanak (mellesleg így a ragadozók is nehezebben találnak rájuk). Az északi népek nemigen tartanak baromfit, viszont ismerik a pehelyréce fészekhelyeit, s amikor költés van, ezekből gyűjtik a tollakat. De egy fészekből csak egyszer szednek bélést. Ráadásul sokfelé elterjedt szokás, hogy a pehelyrécék fészkelését költőládákkal segítik.
Tudjuk már, milyen anyag tartja meg a hálózsák melegét, de azt még nem, hogy miért. A pehelytollak esetében – és ez más szigetelőkre is igaz – nem maga az anyag szigetel, hanem az a levegő, amit „tartalmaz”. Gondolj csak az ablaküvegre! Sok ablakban például két üveg van – ott is a két üveg közé zárt levegő véd! Ez a titka a madártollnak: mintha sok ezernyi, apró ablakocska védené a madarat… És ugyanez a titka a hónak is. Ahogy a pehelyrécét dunnarécének, a vastag hóréteget hótakarónak mondjuk. A hó, pontosabban a víz rendkívüli anyag. Ugye, emlékszel a Szitakötő nyári számára, és arra is, miért védi meg a tavak állat- és növényvilágát az egyébként oly zordnak tűnő jég. A hó ugyanezt teszi a szárazföldön.
Voltaképpen a hó is jég, vagyis a víz kristályos formája, csak nem az a tömör változat. A levegő kicsapódó párája különös szépségű kristályokká fagy a levegőben. Külön érdekesség, hogy ezek a kristályok egyediek: nincs két azonos, de típusok persze vannak. Akadnak is hóbortos hópehelygyűjtők, akik a hókristályokat fényképezik, ami nem is olyan egyszerű, hisz a kristályok aprók, törékenyek, s a melegben pillanatok alatt semmivé lesznek. A hópehely általában ilyen apró kristályok tucatjainak laza összetapadásából jön létre, a pelyhek tömegéből pedig a hótakaró. Mivel ez az anyag rendkívül laza, temérdek levegőt tárol, s így az egyik leghatékonyabb szigetelő. A kemény, mínusz 10 fok alatti fagyok például komoly károkat okozhatnak a vetésben, ha nem fedi a földeket semmi (ezt nevezik száraz fagynak), ám amikor hótakaró alatt várják a növények a tavaszt, a mínusz 20 fok sem veszélyes!
A sarkvidéki területeken lakók sokféleképpen használják a havat, például a közlekedésben (megszokott a sí, a szán, újabban a motoros szán is), és még a szigetelőképességet is hasznukra fordítják, például az inuitok, akik a hóból téglákat vágnak, a téglákból pedig iglunak mondott kunyhókat emelnek. Hihetetlen, de ezekben az eljegesedett hóépítményekben néha 30 fokos a meleg, és az inuitok – ahogy néha mondják: eszkimók – meztelenül fekszenek benne. Egy kétfős iglu felépítése a gyakorlott inuitoknak 1-2 órás munka, ám a mi éghajlatunkon ritkán van olyan hó, ami alkalmas erre. De használhatjuk mi is a hó szigetelő tulajdonságát egy-egy éjszakára. Ha a földre terített hálózsákot betemetjük hóval (csak a bebúvó nyílást hagyjuk szabadon), olyan jól szigetel, hogy akár – mint az eszkimók az igluban – pizsama nélkül is alhatunk a hálózsákban a téli éjszaka káprázatosan szikrázó csillagai alatt.
