Tíz esztendővel ezelőtt India fővárosában, Újdelhiben két programozó különös kísérletet végzett. De hát a körülményeik is különösek voltak: munkahelyüket egyetlen fal választotta el a nyomornegyedtől. A túloldalra kitettek egy billentyűzet nélküli számítógépet nagy képernyővel és élő internet-kapcsolattal. Vajon mit kezdenek ezzel az angolul nem beszélő, elsöprő többségükben írástudatlan gyerekek? Mert képzelheted: legelőbb is a veled egykorú, meg a nálad fiatalabb gyerekek furakodtak oda kíváncsiskodni. A programozók csak annyit válaszoltak, hogy érdekes masina, próbáljátok ki – és nyomban elmentek.
Az ismeretlen szerkentyűvel magukra hagyott gyerekek gyorsan megtanulták – kitalálták – az egér használatát. Aztán végigpróbálták az összes menüpontot, majd meglátogatták az érdekesebbnek tűnő oldalakat (ezeket egymás között “csatornának” nevezték, mintha tévéznének). Egyetlen éjszaka alatt beállították és működésbe hozták a képernyőn az órát. Teljesen egyedi és saját szótárat alkottak a használathoz. Megnézték a horoszkópjukat. Megtanultak rajzolni, saját „könyvtárakat” létrehozni. Tíz nap múlva a programozók alig akartak hinni a szemüknek: a gyerekek szövegeket alkottak az egérrel, és olyasmit is felhasználtak meg kitaláltak, amit még ők, a szakemberek sem tudtak.
A nyomornegyed gyereklakói magabiztosan és rendkívül ügyesen, oktatás nélkül sajátították el a géphasználat alaptudnivalóit – ahogyan korábban, mondjuk, a horgászattal ismerkedtek. Bármerre nézünk a Földön, mindenütt a legfiatalabbak használják legkönnyebben és legtermészetesebben a számítógépet – persze, ha van számítógép a közelükben. Az inuit eszkimó gyerekek néha száz kilométert is utaznak szánkóikon, hogy internet-kapcsolattal rendelkező településig jussanak. Kambodzsában felváltva tekerik az áramfejlesztő biciklit, hogy az ajándékba kapott öreg számítógépek működhessenek. (Néhány falucska csak nemrég jutott olyan átalakító szerkezethez, amely a biciklit napenergiával váltja ki.) Afrikában sok ezer gyerekre jut egy-egy számítógép, és azok a házikók, ahol a „kincset” őrzik, olyan becsben vannak, mint másutt a templomok.
A gazdagabb országok szerencsésebb gyerekeinél persze csaknem mindenütt van otthon meg az iskolában is asztali gép és internet, sőt, akadnak települések, ahol saját, hordozható számítógéppel, úgynevezett laptoppal járnak iskolába, és ha a szülőknek még sincs pénzük erre, segítséget kapnak a vásárláshoz.
Lehet, hogy neked már elgondolni is furcsa, milyen volt az élet számítógép és mobiltelefon nélkül, ahogyan talán a szüleid csodálkozva kérdezgették a nagyszüleidet, hogy volt az, amikor nem létezett televízió. A számítógép – talán nem kell bizonygatni – remek eszköz. Játszani, tanulni segít, s ami különösen varázsossá teszi: kapcsolatok is teremthetők vele. De csak eszköz: rajtad múlik, mit kezdesz vele.
A mai tizenéveseket – a tinédzsereket – szokták screenagernek, képernyő-nemzedéknek is nevezni, az angol screen (ejtsd: szkrín) és age (édzs) szavakkal játszva – vagy még inkább és szellemesen: „digitális bennszülöttek”-nek.
De te is hallasz a kifejezésekben valami neheztelést? Mintha a felnőttek, különösen az idősebbek irigyelnék a gyerekeket, hogy ennyire természetes és egyszerű számukra a számítógép-világ, és egyúttal féltenék is őket, hogy valami bajuk esik. Nekik mindent úgy kell megtanulni, mintha másik, még ismeretlen nyelven beszélők közé kerülnének, mintha „digitális bevándorlók” volnának. Bizony, gyakran előfordul családon belül is, hogy tízévesek magyarázzák a hatvanéveseknek, mit hogyan csináljanak. Finnországban például több ezer iskolai tanárt azok a gyerekek vezettek be a digitális világ rejtelmeibe, akik „bennszülöttként” otthonosan mozogtak – és a felnőttek nem szégyelltek a gyerekektől tanulni.
Mégis, a szülők, a tanárok sokszor rászólnak a gyerekekre, hogy túl sok időt töltenek a mihaszna gép előtt, és ideje lenne valami fontosabbal vagy értékesebbel foglalkozni. Szerinted van ebben valamennyi igazság? Jogosnak tartod a korholást? Megszabható-e, mennyi a „szükséges”, és hol kezdődik a „felesleges”? Kifejezhető-e percekkel, órákkal, mennyit kívánatos „számítógépezni”? A kapcsolattartásban, az igazi tanulásban vagy a játékban van-e egyáltalán „túl sok”?
Régebben élt írók, tudósok meséltek arról, hogy gyerekként titokban bújták a könyveket – padláson, pincében, a vécébe zárkózva –, mert szüleik haszontalan időtöltésnek tartották az olvasást. Sokhelyütt és sokáig a jó neveléshez tartozott, hogy a felnőttek szigorúan megválogatták, mit szabad és mit nem szabad olvasni a gyereknek. Egy számítógéppel persze nehéz elbújni a lakásban, de szerinted ma is próbálkoznak hasonló korlátozásokkal, tiltásokkal a szülők? És ha igen, mennyire tartod ezeket indokoltnak?
